Az 1990-ban a marylandi Germantown-ban alakult banda állandó résztvevője magazinunknak. Az ismerkedést 2008-ban kezdtük a nyolcadik stúdióalbumukkal az igencsak bluesosra sikerült From Beale Street To Oblivion-nal. Írtunk az album kiadása után rögzített Full Fathom Five koncertdvd-ről, és azt 2009-ben követő kilencedik stúdióalbumról a Strange Cousins From The West-ről is.

Pár projekttől eltekintve kicsit csendesebb évek jöttek, de rá is fért ez az együttesre, mert az utolsó album kicsit halványabbra sikerült, mint elődei. Tavaly évvége óta tudjuk, hogy jön a tizedik Kuplung és az előzetes nyilatkozatokban most több gázt is ígértek, karcosabb hangzással.

Hogy ebben mennyi szerepe van a Machine nevű producernek azt nem tudjuk, de mivel a Blast Tyrant producere is ő volt, és kábé akkor hasítottak ennyire keményen, gyanítjuk, hogy van összefüggés a kettő között.

Nos, az előzetes jellemzést illetően nem hazudtak. Természetesen az utóbbi években megtapasztalható bluesos elemek is megmaradtak, de jóval nagyobb adag dög és karc van most a zenében, mint a korábbi két albumban, hogy úgy mondjam egy kissé visszasztóndultak, de nem is baj ez. Tim Sult gitárja hasít rendesen, Jean-Paul Gaster dobos pedig nagyon feszesen, hozza a ritmusokat, Neil Fallon meg Neil Fallon, akinél kevés whiskeygőzösebb rockhangot hordott a hátán a föld.

Két már korábban közzétett dallal indít az album, a címadó az utóbbi évek egyik legnagyobb sztóner party-himnusza, míg a Crucial Velocity meg egy kis Monster Magnet ízzel a lemez legjobb dala. Aztán persze maradt bluesos tétel is, ilyen a D.C. Sound Attack! vagy a  keményebb, de ultrazseniális Unto the Breach. Hogy tudnak egy kicsit lamentálós hangulatot is varázsolni, arról a Gone Cold tanúskodik.

A lemez második felét sem hagyják leülni, erről egyből gondoskodik a The Face, melyben Neil Fallon a szokásosnál is nagyobbat énekel a hatalmas groove-okra. Ha lehet akkor ezt még tetézik a Book, Saddle, & Go-ban, de a Cyborg Bette is beinditja a headbanget rendesen. A lemez végén még megkapunk egy direktebb, fülbe ragadós tételt, de Oh, Isabella címmel mást nem is várhatunk, illetve zárásnak egy málházósabb, groove-os, igazi rockszörnyeteget a The Wolf Man Kindly Requests-et, igazi rakenroll szólóval.

Felszabadult, önfeledt muzsika hallható ebben a közel háromnegyed órában. Az Earth Rocker-rel a Clutch visszatért a gyökereihez, úgy, hogy a végeredmény cseppet sem önismétlő. Sztóner-rock himnuszok egész sorát vonultatják fel és mire észbe kapunk csak azt vesszük észre, hogy hevesen bólogatunk …. az elismeréstől is.

A lemez IDE kattintva teljes egészében meghallgatható.