...persze, így könnyű, hogy az ember már előtte megfordul Ritchie Blackmoore Rainbowjában, és a Black Sabbathban is énekelget kicsit. Mert hogy e lemezismertető igazából Őróla, Ronnie-James Dioról is szól. Szimpatikus lehetett az ’82-es megnyilatkozás, hogy a Dio nem más, mint együttes, csak ez a név most a Black Sabbath-évek után jól cseng, de gyorsan ismerjük be, hogy ez az 1983. május 25-én - azaz ma 30 éve - megjelent Holy Diverrel induló sorozat az ő szóló-pályafutását jelenti. Például a későbbi Lock up the wolves lemezen egy 17 éves fiú, Robertson gitározik; nehezen hihető, hogy őt a zenekarvezető úr bármilyen fontos döntésbe bevonta. Ronnie-James – bármilyen szerény, de – zseni; ily módon kilóg minden csapatból. Ez okozta vesztét a Rainbowban, és a Black Sabbathban egyaránt.
Minden idők talán legjobb rock torka és egyben dalszerzője a jelzett idő táján már elmúlt negyven, mégis egy új, minden eddiginél termékenyebb alkotói időszak vette kezdetét nála.
A Holy Diveren nem „csupán” énekel Ronnie-nk, hanem a billentyűs hangszereket is ő kezeli. Természetesen minden egyes dal mellett egyedüli-, vagy társszerzőként ott a neve. A kilenc dal közül a legszigorúbban nézve is három nem csak a legnagyobb Dio-slágerek közé sorolható be, hanem rocktörténeti jelentőségű. A címadó - intrójával együtt – tipikus lemezindító nóta, de ebben az esetben pozícióját elorozza a pörgősebb Stand Up and Shout. A Holy Diver amolyan Jean-Michael Jarre-os szinti-orgiával indul, enyhe farkasüvöltéssel spékelve. Azután egy olyan riff-parádé veszi kedetét, mely – hogyha majd egyszer a nyolcvanas évek riffjeit vesszük számba top 10 rovatunkban – előkelő helyet fog kiharcolni magának, ha nem bajnok lesz! Játékos, könnyed középtempós nóta. Killswitch Engage feldolgozást ért meg a Holy Diver, kissé zúzósabb formát kapva. A Don’t talk to strangert pedig nem kisebb név tűzte műsorára, mint a Nightwish. Habár emellett a Dio mellett mindenki kicsi... Mivel tudjuk, hogy a finnek büszkesége mindig is ügyelt a megfelelő választásra, tudhatjuk azt is, hogy a Don’t talk... remek szerzemény! Igaz, Ronnie-Jamesnek az elején megcsendülő hangtartomány – lírai és magas – nem fekszik. De azután felpörög a szerkezet, és minden rendben lesz!
A Rainbow in the dark – utolsó előtti track – előre vetíti a később már jóval tudatosabban használt védjegyeket: tekergőző verzék, minimalista, de nagyon ütős refrén erős billentyűs jelenléttel. Az utókor még számon tartja e lemezről a már említett Stand up and shoutot, és a középtempós, brutálisan jól felénekelt Gypsyt. (Ez is mekkora szám, te jó Isten!) Ha szabad ilyet írnom, személyes kedvencem a méltatlanul elfeledett Caught in the Middle. Szerény véleményem szerint az „öreg” itt énekli a legnagyobbat; hangjához gyönyörűen passzol az érzelemgazdag, de mégis dinamikus nóta. A „maradék” három dalt is el lehet hallgatni, de már a felejthetőek feliratú dossziéba is bepakolhatóak akár. A Straight Through the Heart, az Invisible és a záró Shame on the Night a szines egyéniségű előadó másik arcát mutatják. Ezt az orcát talán a Black Sabbathban öltötte magára. Ezeket a dalokat cseppenként vérezteti ki, akárcsak később még néhányat a Lock up the wolves és a Strange Highway lemezeken.
Mert a karrier itt közel sem áll meg. Gondolkoztam is rajta, hogy esetleg nem a másodikként megjelent Last in Line LP lenne-e alkalmasabb résztvevő az Alapművek rovatba... A többin már nem gondolkoztam annyit, pedig azok is ám, jaj de erős albumok! A Secret Heart következett a sorban, majd a számomra oly kedves Dream Evil. Ezt egy trash metalra éppen áttért osztálytárstól vásároltam, csak és kizárólag a magyar fülnek érdekesen csengő név miatt...az első hangtól kezdve rajongó vagyok!
Tűkön ülve vártam, hogy zárjuk már be végre a farkasokat – Lock up the wolves – de a Black Sabbathos ízeket felvonultató LP némileg csalódást okozott. Az viszont ezek után nem volt csoda, hogy újra összeállt a Dio-féle Sabbath – hogy újra feloszoljon, majd megint összeálljon, Heaven and Hell „álnéven”.
Ronnie-James szólópályája (csak azért is így írom) ennek ellenére tovább ívelődött. Húzósabb-bluesosabb anyagok, illetve dinamikusabb fantasy rock albumok váltották egymást, egészen addig még eljött az a bizonyos 2010. május 16-a. Gyomorrák ragadta el körünkből a világ leghatalmasabb (fizikai tekintetben véve) törpéjét. Ma a gyertya érte is fog égni!
