A Sum 41 nekem mindig egy olyan zenekar volt, akik visszakerülnek előbb vagy utóbb a lejátszóba és egy ideig ezek után nehezen kopnak ki. Valamiért tavasz óta megint ez az állapot állt be, azonban most nem a debütáló albumon van a hangsúly /arról már amúgy is ITT írtunk tavaly/. Szóval, most a fiatal skatepunkok második albuma az aktuális, a Does This Look Infected? következik hölgyeim és uraim!
Valljuk be emberesen már itt az elején. Ezek a kis "sutyerák" deszkások már a legelső albumukkal történelmet írtak, amit soha nem sikerült nekik felülmúlni. Az All Killer No Filler simán betalált minden kis tizenéves gördeszkás gyerek lelkébe, ahogy anno az enyémbe is. A mai napig rengeteget jelent az az album és azon kívül nem is nagyon hallgatok tőlük mást, ami nagy hiba, mert a Sum 41 egy tehetséges zenekar, akik méltatlanul alulértékeltek. A srácok 2001-ben meghódították az egész világot az olyan slágerekkel, mint az In Too Deep vagy a Fat Lip, amit imádunk és pont. Ezek a srácok az ezredforduló környékén nagyon érezték, hogy mire van szüksége az éppen nu metalban úszó világnak. Ebben a cikkben nem akarok olyan részletesen belemenni a dolgokba, mint szoktam, egyszerűen csak élvezni akarom azt a hangulatot, érzést, amit akkor jelentett ez a zene és megnézni, hogy mai fejjel mennyire állja meg húsz év távlatából a helyét.
Azt mondják az okosok, hogy tizenkilencre lapot húzni eléggé vakmerő dolog a black jackben. Gőzöm nincs az egészről, mert kerülöm ezt a játékot, így nem tudok nyilatkozni, de hiszek nekik. Abban meg biztos vagyok, hogy egy évvel a debütáló lemezed után kihozni egy új anyagot felér a totális őrültséggel. Pláne abban az esetben, ha éppen legyalultad az egész világot. De most mond meg ezt pár huszonéves kis deszkás srácnak. Hol nem szarják le ezek a managementet? Kész van bőven az új anyag, nem maradhat a fiókban egy percet sem! Uccu ki vele a nagyvilágba és tapasztalják meg az arcok, hogy az elmúlt egy évben semmit sem változtunk, de azért megmutatjuk nekik, hogy valamennyire azért mégis technikásabbak lettünk. És ezzel tökéletesen össz elehet foglalni ezt az albumot. Ugyanaz a punkrock attitűd, ugyanaz a lendület, de érzed, hogy a srácok hozzászoktak a hangszerhez és sokkal előrébb vannak. Nagyon durva dolog, hogy 365 nap alatt mennyit tud fejlődni egy zenész. Na, de ne rohanjunk annyira előre, köpjünk a földre és kezdjük is el ezt a remek kis utazást, ami nem tart túl sokáig.
Kemény turházás és már jöhet is a The Hell Song, ami tökéletes középtempós alapja az albumnak. Jobb nyitányt a srácok keresve sem találhattak volna. Megalapozza azt a hangulatot, ami várni fog ránk az albumon. Iszonyatosan fogós refrének, amit mindenki a zenekarral tud ordítani akkor is, amikor már úgy érzi, hogy minden energiája elpárolgott. Szóló tekintetében egy kicsit old school-hard rock beütést kapunk a skatepunk alapunkra. Ami megmutatja azt is, hogy ez a lemez nem feltétlenül csak a skatepunk hagyományok (lehet ilyet írni még ebben a korban?) előtt hajt fejet. Az Over My Head azért már egy lényegesen tempósabb gyors dal, de valahol olyan, mintha a Hell Song folytatása lenne. Ahogy a nyitó dal úgy itt is a refrén az, ami igazán elviszi a dalt a hátán, emiatt érzed azt, hogy folyamatosan újra és újra akarod hallgatni a dalt és az egész lemezt. A My Direction számomra egyértelműen a debütáló lemezről lemaradt dal, hiszen ugyanazt a gyors, lendületet viszi tovább, mint az All Killer No Filler. Sokan mondják, hogy amúgy a második Sum 41 album sokkal sötétebb, komorabb, mint az első anyag. Ez annyira nem is lehet meglepő, hiszen a srácok elkezdték azt élni, amire mindig is vágytak, de a világhírnévnek vannak bizonyos árnyoldalai is, amik tökéletesen megmutatkoznak a lemezen, sőt egyes dalokban igen erősen is. Elég, ha csak a Still Waitingről beszélünk, ami a zenekar egyik klasszikusa lett. The Sums nem lett a zenekarból, de az biztos, hogy megírták azt a dalt, ami miatt most ez a visszatekintő/albumsimogató is készült. Ebben a dalban van egy olyan energia, egy akkora swung, amitől egy album, egy dal igazán nagy és emlékezetes lehet. Érdekes, hogy a srácok ekkora már, hogy elkezdtek dolgozni a háttér énekeken is. Az igazat megvallva, sötétebb ez az album tényleg, mint az elődje, de én itt sokkal inkább azt érzem, hogy elkezdtek tudatosan dalokat írni, nem pedig csak úgy az ösztöneik után menni.
Az A.N.I.C. egy igazi dühös darálós félperces dal, ami a pofánkba robban kegyetlenül és mire felfogjuk, hogy mi van, addigra már vége is. A No Brainsnek van viszont az albumon az egyik legjobb gitártémája, szerintem. Itt a refrén punkossága annyira nem fogja meg az embert, ellenben a főgitártéma egy olyan dolog, ami beleég az agyadba egyszerűen és akaratlanul is azt dúdolod az utcán. Az album egyik érdekessége, illetve számomra az volt, hogy Deryck gyűlöli ahogy az album szól. Több interjút is elolvastam ebből az időből, amikor is azt nyilatkozta, hogy elvileg amit hallunk az egy újra felvett verziója a lemeznek, és a fiókban valahol megvan az eredeti is, ami sokkal nyersebb, sokkal punkosabb. Az énekes szerint a ma már több, mint hatvan különböző kiadásban megjelent album, egyszerűen túl tisztán, szarul szól. Röviden: gyűlöli. Amúgy a stílusváltást, illetve kikacsingatást a Mr. Amsterdam nevű instrumentális szerzemény is tökéletesen bizonyítja, ahogy csomó heavy metalos, duplázós elemet is beépített a zenekar a dalaiba. A Thanks For Nothingnál végre nem csak Deryck kerül reflektor fénybe ének terén, hanem Steve is megmutatja a rap tudását. Ahogy hallgatja az ember amúgy feltűnik neki szépen lassan, hogy a zenekar most sokkal több szaggatott, keményebb riffet használ, mint az előző albumon, így a lemez nem annyira gördülékeny. Kell hozzá egy hangulat, hogy magával ragadjon, de ha ez megvan, akkor maga alá gyűr. A Billy Spleen megint csak egy olyan dal, ahol a zenekar belead apait annyit és még így a vége felé kienged magából mindent, hogy koncerten mi is velük tudjuk ordítani a szöveget.
Az igazat megvallva nem olvastam sok mindennek utána ennél a cikknél, csak egyszerűen felment bennem a pumpa, hogy itt ez a lemez, ami annyira alulértékelt, hogy az valami hihetetlen. Ha csak hárman előkapjátok már a fiókból, vagy a Spoty-ról, már megérte ezt megírni. Hallgassatok zenét, szeressétek egymást és élvezzétek, amíg kapunk ilyen lemezeket.
Béke, Szeretet, Metal
