Itt az év végi pörgésben totál elfeledkeztem arról, hogy van még egy lemez, amiről mindenféleképpen meg kell emlékeznünk, hiszen tizenötödik születésnapját töltötte be éppen. Nem mellesleg pedig a legendás Type O Negative utolsó anyaga. A Dead Again még érettségi előtt kapott el magának és azóta is úgy gondolom, hogy az egyik, ha nem a legjobb lemeze a zenekarnak. Emlékezzünk együtt a Zöld emberre és a legendás utolsó anyagra.
Hol is járunk? 2004 és 2005 után vagyunk, két borzasztóan szar év ez Peter Steele életében, de mégis csodás, hiszen megtalálta Istent! Na, azért nem kell ezután sem Krisztust imádó dalokra számítani tőle, de tény, hogy ebben az időben két dolog tartotta életben az énekest. Az egyik, hogy a Carnivore-t újjáélessze, majd miután kitombolta magát jöhet az új TON lemez! 2006 egyértelműen az elsőszülött zenekarról szólt, amit néhányan nem vettek jó néven a főzenekarból. Silver elhivatott maradt a zenekara mellett és semmi mással nem foglalkozott, de nyíltan hangot is adott aggodalmának, hogy a projektezésekkel a tehetséget pazarolják el zenésztársai.
Kenny Hickey és Johnny Kelly azonban megalapította a Seventh Void zenekart és kiadták az első és egyetlen lemezüket (Mindenkinek bátran ajánlom ezt a lemezt, mert valami eszméletlen király dalok vannak rajta. Abszolút a kedvenc lemezeim között van ez az anyag). Ahogy telt múlt az idő Steele-nek is tisztáznia kellett magában, hogy mi a hobbi és mi a fő kereseti forrása. Ekkor már a Type O bőven a felső ligában játszott, még akkor is, ha az előző két album túl depresszív, túl lehangoló volt az ősrajongóknak is. Az October Rust fajta csúcs már messze volt, de ha megjelent valahol a zenekar, még mindig ezrek voltak kíváncsiak rájuk. Peternek meg volt miről írnia. A kemény kokain addikciója, a kontroll elvesztése, a bírósági ügye, a letöltendő börtönbüntetése, a tönkrement kapcsolata tökéletes táptalaja volt a legújabb szövegeknek.
Mi kellhet még? Irány a próbaterem és essünk neki megírni a Dead Again-t! Azonban a New York-i Rockaway stúdióban zajló próbák nem voltak súrlódásmentesek. Nagyon gyakran érezték úgy a tagok, hogy a szakadék szélére sodródtak és nem lesz ebből az egészből semmi, hiszen egy kanál vízben is meg tudnák egymást fojtani. Az anyagnak 2006 végén álltak neki és három stúdióban zajlottak a felvételek. System Two, Josh Sty In The Sky stúdiójában illetve Paul Bento házi stúdiójában is megfordult a zenekar. A steril dobgépet tíz év után először újra emberi játékra cserélték. Ez az egyetlen anyag, amin Johnny Kelly dobolását hallhatjuk, és ezáltal sokkal mocskosabb, sokkal földhözragadtabb lett a lemez hangzása. 2007 elején befejezték a felvételeket és márciusban az egész világ számára elérhető lett ez a remekmű. Az anyag azóta harmincegy különböző formátumban látott napvilágot. Az új, zöld vinyl hozta nekünk is az ihletet, hogy emlékezzünk meg erről a remek lemezről.
A borító az orosz cári családhoz szorosan kapcsolódó Grigorij Rasputint ábrázolja. Ez lehet egy üzenet a zenei szakmának is, a rajongóknak is. Rasputint megmérgezték, folyóba dobták, lelőtték és még ki tudja mit műveltek vele, mégis életben maradt és szolgálta a cári családot hűségesen. Ha úgy nézzük a Type O is hasonlón ment keresztül. A hatalmas siker, ami után jött a kokain mámoros hullámvasút, nem lehetett könnyű. Akármennyire is jó album a World Coming Down, egyértelműen egy mélyrepülés a zenekar történetében ahol nem éppen rajongókat nyertek maguknak, sokkal inkább azokat vesztettek. Az azt követő Life Is Kilinnig Me pedig az az album, amivel már elkezdtek visszatalálni saját magukhoz, de mégis azt vártuk, hogy Peter mikor öli meg magát.
Azonban az énekes, ha nehezen is, de kitartott és lerakták az asztalra ezt az albumot. A nyitó dal, ami az album címét is viseli, az egyik, ha nem a legjobb Type O dal. Imádom a tempóját, a refrénjét és Josh színezéseit a dalban. A refrén szövege, egyszerűen annyira abszurd, annyira Steele-es, hogy azt csak imádni lehet. Nem is tűnik hosszúnak a szerzemény, pedig több, mint négy perces. De ez a négy perc tökéletesen megalapozza a hangulatot a fura hangokkal operáló Tripping A Blind Mannek. A keserűséggel fűszerezett dal arról szól, hogy Peter hozzátartozóinak nem volt joguk bedugni őt a kórházba, elvonóra, amihez neki semmi kedve nem volt. Amúgy ebben a dalban nyilvánul meg először, mint Isten szószólója. Korábban több interjúban is elmondta, hogy őt Isten nem eszközként akarja használni, hanem sokkal inkább a szájaként. Így hát Peter megragadta az alkalmat!
A harmadik dal bepillantást enged nekünk Peter meglehetősen bonyolult vallási nézeteibe. A The Profit Of Doom ettől függetlenül egy örökzöld sláger, amit a mai napig szívesen elővesznek rádiók (na, nem az MR2). A dal első percei olyanok, mintha a végítéletre készülnének, de miután beindul, megjön az igazi TON érzés. Egyszerűen imádom Hickey gitárhangzását és játékát. Külön imádom, hogy a dal jól felépített, van bevezetés, tárgyalás és befejezés. Külön kiemelendő a dal végén Paul Bento munkája, aki tamburán is játszik a dalban, illetve az egyéb sound effektekért felelős. A negyedik dal pedig az a tétel, amit minden év szeptemberében a metal rajongó kirak, hogy szeptember van! Még akkor is, ha igazából a dal Peter egykori elvesztett szerelmének, Liznek állít emléket. Ezzel a tétellel vállt teljessé a trilógia amely Peter elvesztett szerelmeiről szól. A másik két szerzemény a Nettie és a Todd's Ship God. A ballada tökéletessé válik Hickey énekével és Josh remek színezéseivel. Ezek alá ad pedig Kelly egy olyan masszív alapot, ami a dalt szolgálja végig. A mély érzelmes dal után azonban szükségünk van valami színre is. A megboldogult zenész kollégákról emlékezik meg a zenész a Halloween In Heaven című szerzeményében. A dal az igazi pörgős dalok közé tartozik, amikre anno mindenki megmozdult a koncerteken. Ebben a dalban hallhatjuk többek között Tara VanFlowert is. Tara a Lycia nevű formációban játszik, ami nem mellesleg Peter egyik kedvenc zenekara. A These Three Thing a zenekar leghosszabb szerzeménye a karrierje során. Nem is csoda, hiszen tizennégy perces dalt ritkán ír az ember. Az az érdekessége a dalnak, hogy a hossza ellenére mégsem lesz vontatott. És talán ez a legnagyobb erőssége is ennek az albumnak, hogy sehol nem érzem azt hogy ez most már unalmas, hogy most már mást hallgatnék. A tíz tétel mindegyikében van valami érdekesség, amit imádok, ami miatt megéri végig hallgatni a dalokat.
Nagyon sajnálom, hogy a zenekart nem tudtam elcsípni anno a PeCsában, és nagyon sajnálom, hogy erre már lehetőségem se lesz. Silverék elhívatott tökös gyerekek, nem lesz semmilyen reunion más énekessel, vagy más tagokkal, hiszen az egyik alappillér hiányozna. Nem lehet ezt máshogy folytatni, újracsinálni. Így nem marad más, mint a lemezek hallgatása, és élvezni ahogy a tű alatt pörög a zöld (vagy kinek éppen milyen színű ) lemez. Addig meg bontunk egy vörösbort és élvezzük, ami ránk maradt.
Béke, Szeretet, Metal
