A brit progresszív metálosok debütáló nagylemeze két évvel ezelőtt jelent meg One címmel és akkor az a lemez elég nagyot robbant. Az akkori lemez sem volt az a kiköpött átlag progmetál/djent album, inkább atmoszférikusabb hangzásvilág volt rá jellemző, és ez az, ami jól megkülönböztette a színtér többi lemezétől. A scream részeknek viszont – amit Daniel Tompkins (aki azóta Skyharbor-ban énekel) tökéletesen hozott le az első albumon – teljesen nyoma veszett az Altered State-en. Valószínűleg ez áll a vokalista poszton történő csere mögött is: Ashe O'Hara lágyabb hangja sokkal jobban illik az új irányba mutató zenéhez. Persze azért nagyon nem távolodtak el a gyökerektől, a poliritmikus képletek és a ’djentes’ riffek maradtak, de mégis ez valami új.

Az utóbbi évek új utak keresésének kivonata ez a lemez, a zenekar átalakulásának reprezentációja az Altered State. Az albumot egyébként a gitáros Acle Kahney stúdiójában vették fel, ők keverte és irányította a felvételeket.  Az ötvenpercnyi anyag négy különböző részre tagolódik, ez a dalok címében is megjelenik, bár annyira éles váltások nincsenek az egyes felvonások között. Az egyes etapokban szereplő dalok száma is mintát követ, tényleg egy átgondolt szerkesztés eredménye.

Az első negyed óra (és három dal) az anyag (The Matter) körül forog. A Proxy lágy, atmoszférikus felvezetése nagyon jól megadja az alaphangulatot. O’Hara énekhangja, a szólók és a kiállások is mind-mind a helyén vannak. Korábban említettem, hogy az üvöltős énekrészek teljesen hiányoznak a zenéből, ezért a kiállásokat se úgy képzeljük, ahogyan korábban. A Retrospect és a Resist is szépen felül arra a vonalra, amit a Proxy felrajzolt, mégis sokkal elszállósabbra sikerültek ezek a dalok. Ezzel egy új dimenziót nyitnak a lemezen. A Resist vége talán egy kicsivel hosszabbra nyúlik a kelleténél, de az oda vezető út miatt ez megbocsátható, remek első negyedet zár le.

Az elme (The Mind) címmel jellemzett etapban két tétel kapott helyet, a Nocturne és az Exile. A Nocturne, ami a lemez legjobb dala (ezt dobták be kedvcsinálónak még márciusban) utóbbi hónapok egyik legjobban összerakott progresszív metál nótája. A kemény (ha nem is kőkemény) riffek mögött megszólaló, gitárszóló, ami mintha a világmindenség végéről szólna, és a dalban megtalálható öt-hat téma, amit szépen váltogatva hoznak elő – nagyon profi. Az Exile már nem ennyire „rohanós”, inkább az előző dalokhoz hasonlóan légies megoldásokkal operál, majd’ kilenc percen keresztül.

A következő három dal a valóság (The Reality) rövid verziója a TessaracT módra. Ugyan az Eclipse-ben a zenére több hangsúly helyeződik, mint általában, de O’Hara mégis emlékezeteset alkot. Szenzációs hangja van a palinak és a zene is annyira harmonizál az énekhez, hogy tényleg nem várja az ember, hogy egy dühös és üvöltős kirohanás jöjjön. A Palingenesis is lendületes nótává fejlődik, annak ellenére, hogy nincs három perc és az eleje eléggé gondolkodósan kezdődik. Aztán szépen átfolyik az etapzáró, instrumentális  Calabi-Yau című dalba, ahol meglepetésszerűen egy szaxofonnal támadnak, és valóban érdekesnek hathat elsőre a kombináció, de működik – nagyon jól működik.

Az utolsó negyed két dala az energia (The Energy) közös nevet kapta. A több mint nyolc perces Singularity, melyből egy négy és fél perces videót sikerült faragni, hivatalos klip gyanánt, de azért ez is megmutatja az erejét, nagyon jól sikerült dal ez is – hozzá persze a videó is kellően fura.

Ezt a felvonást és az egész albumot az Embers zárja, mely kissé hektikusabban mássza meg a dal csúcspontját többi nótához képest. Viszont az utolsó másfél perc végtelen nyugalmat áraszt, amit szaxofon egy lágy gitárpengetéssel kísérve kapunk, lezárva az albumot.

Anno a Textures 2011-es Dualism (bitang ütős) lemezén volt egy Reaching Home című dal, ami annyira eltért a többi daltól, hogy szinte leugrott az albumról. Az Altered State olyan, mintha csak ilyen dalokat raktak volna össze egy korongra.

Talán van némi fityiszmutatás is a TesseracT irányváltásában az egész túltöltött színtér felé. Lehet így is djent albumot csinálni: újszerűen, kreatív megoldásokkal, klisék nélkül. Egyelőre az év djent lemeze címet viszi, de még sok van hátra, várjuk ki a végét, de addig is megy az ötös.