A svéd „melodic death metal” egyik alapzenekara új lemezzel jelentkezett, sorban a kilencedikkel. Természetesen az Amon Amarth új hangzója mellett mi sem mehettünk el szó nélkül, úgyhogy felvettem szépen a bőr csuklószorítómat, megnövesztettem gyorsan a hajam, harci öltözetet öltöttem, és nekiveselkedtem a lemeznek. A szakállam szerencsére egyébként is megvolt.
Azért valami komolyság tényleg van a bevezetőben. Nekem ehhez a zenéhez hangulatba kell kerülnöm, annyira tömény, nyers, agresszív, hogy ha nem felkészült pillanatomban találkozunk, könnyen eltipor. Persze, hogy ne csak rólam szóljon a cikk, a (melódikus) death metal műfajnak van egy nagyon nagy nehézsége, mégpedig az, hogy nehéz megújulni, illetve kitűnni a zenekarok százai közül. Ezért sem könnyű sokszor írni a stílus bandáinak új lemezeinél. Nyilván az alapséma sosem változik. Centrifuga dob, gitárszaggatás, gyors riffek, szólók, illetve hörgés. Aztán vagy van valami plusz, ami miatt úgy érezzük, hogy ez rendben van, berakom ismét, vagy egy újabb tucatlemezzel találkoztunk, és két nap múlva már nem emlékszünk belőle semmire.
Úgy gondolom, hogy az új Amon Amarth lemezen van valami többlet. Többlet például, hogy nem mindegyik szám kizárólag galoppozásból áll. Vannak kifejezetten lassabb részek is, néhol szinte doomos témákkal, amit Johan Hegg üvöltése kifejezetten hátborzongatóvá tesz. És igen, ugyanakkor vannak a sablon-szerzemények, amit egyszerűen muszáj a lemezre tenni, és a kettő váltakozása adja meg az egész lemez életképességét. Tökéletes példa erre az Under Siege-Blood Eagle páros, amelyek egymás után következnek az albumon. Az előbbi az egyik leghosszabb szám a maga 6:17-vel. Több váltást is hallunk a számban, megkockáztatom, a refrént még dallamosnak is nevezhetjük, tökéletesen kiegészíti egymást a gitár és az énekdallam, a szám felénél egy ízig-vérig heavy metal gitártémát hallhatunk, van benne kiállás, a végén még felcsendül az akusztikus gitár is. Az egész tart valahová, remek szerzemény. Ezt követően jön a Blood Eagle, ami konkrétan vérontással kezdődik (valakit leszúrnak, és elvérzik), majd 3 perc galoppozás, egy kis folkos beütéssel. A Hel meg egyenesen egy jó kis doom nóta, vendégénekessel (Messiah Mercolin). Tetszik a lemez felépítésének koncepciója is, a Warriors Of The North tökéletesen egybefoglalja a hanganyag hangulatát.
Muszáj szót ejteni a deluxe kiadásban hallható Under The Influence EP-ről, mivel ez zseniális lett. Kiderül, hogy ezeknek a nagydarab vikingharcosoknak humorérzékük is van, sőt, más stílusban is képesek zenélni. Négy általuk írt dal, négy rock-metál legenda stílusában. Judas Priest, Black Sabbath, Motörhead, AC/DC a megidézett zenekarok, és ebből szerintem a Sabbathos és a Motörheades valami elképesztően jók lettek.
Régóta nyomják a popszakmát a zenekar tagjai, nyilván a vérükben van már a tuti albumkészítés receptje. Valamit azért mégis próbáltak újítani, és ez mindenképpen értékelendő. Nem mondom, hogy ez lesz az új kedvenc melódikus death metal lemezem, de az elmúlt évek terméseivel összehasonlítva, ez bőven az élmezőnyben van.
