A svéd Amon Amarth tartja magát a hároméves lemezkiadási ciklushoz, amin még a covid sem tudott változtatni. Az idei albumuk már a tizenkettedik, és – bár a minőségből nemigen szoktak engedni – a kérdés inkább az, meg tudják, meg akarják-e még lepni a hallgatóságot.
Ez a lemezismertető a szokásosnál filozofikusabb lesz. Ha csak a lényeg érdekel, röviden összefoglalom: minden a régiben, az általános színvonal talán még magasabb is, a hangzás atommadár, sörrel hadonászós bulisláger ezúttal nincs, Johan pedig a csillagokat is lebömböli az égről. Aki eddig szerette őket, nulla kockázatot vállal a lemezzel.
Most, hogy már csak a komoly érdeklődők maradtak, folytassuk egy kis okfejtéssel. Közhely, hogy minden alműfaj kitermeli a maga vezető zenekarait, és persze a bödön alján ott vannak a kutyaütő bandák is. A kalózos-vikinges kategóriában viszont hemzsegnek a gagyi zenekarok, és noha az Amon Amarth mára az egyik vezető csapattá nőtte ki magát, a megítélésük mégsem egyértelmű, valahogy sikk lett lesajnálni őket. Talán pont emiatt, ők nem is szeretik a „viking metal” címkét, azt mondják, hogy dallamos death metalt játszanak, és történetesen a szövegeik többsége viking témájú. Az ő esetükben fel sem merül a gagyizás, a kritika leginkább arra vonatkozik, hogy amint a táboruk bővült, kicsit robotpilótára kapcsoltak az utóbbi években, és a korai időszak világa felől határozott lépteket tettek a hagyományosabb, power metal irányba. Egyesek a kommersz jelzőt sem tartják túlzónak, de ezzel nem értek egyet, akinek Johan Hegg énekhangja kommersz, azzal nem szívesen futnék össze egy sötét utcán.
Az Amon Amarth már év elején megkezdte a mozgolódást, az első fecske szerepét a Put Your Back Into the Oar dal és videó töltötte be. A pattogós, együtténeklős dal a viking evezősökről szól, és később derült ki, hogy akkor még nem az új albumot promózták vele. Végül önálló kislemez maradt, ide fel sem került.
Aztán jött a Get in the Ring, ami már igazi lemezelőzetes volt, pont ezzel indul az album. Lassú-középtempós riffelés után lépnek be a lábdobok, mégsem gyorsul fel túlzottan. A hosszú bevezető alatt máris feltűnik, hogy milyen bikán szól a lemez, az aranykezű (és -fülű) Andy Sneap megint varázsolt. Tiszta, kicsit sem kásás a hangkép, de van súlya, van alja, a dobok különösen szépen szólalnak meg. Ha vájt fülű ismerősünknek szeretnénk demózni, hogy hol tart ma már a tudomány, bátran tegyük fel a The Great Heathen Army-t!
Másodiknak a címadó következik, ez is marad a középtempónál. Johan irdatlan bömbölése szívmelengető, a középrészbe szerkesztett kiállás igazi ökölrázós koncertfavorit lesz. Nyilván nem egy zenei csemege, de nem is szimpla partisláger. Ilyen amúgy nincs is a lemezen, a Raise Your Horns folytatását most ne keressük. Mintha szándékosan mozdultak volna el attól az iránytól, az egész lemezanyag fajsúlyosabb, kevésbé slágeres lett.
Az első valóban új dal a Heidrun, egyben a lemez legkönnyebben befogadható témája. Csodálkoztam is, hogy nem ezt szellőztették meg a felvezető kampányban. Akkora power metal, hogy a riffjét egyenesen a Hammerfall-tól kölcsönözték, a középrészt meg saját maguktól, épp az előző dalban hallgathattuk meg. Ejnye már. Maga a téma induló-jellegű, szinte vidám darab, nekem ez jött be leginkább a mostani eresztésből. Ha a súlyosabb megközelítést keressük, az Oden Owns You All csillant fel valami brutalitást. Azért ez sem pofaletépős, inkább amolyan hagyományos, lineáris death metal darab.
A lemez nagy durranásának minden bizonnyal a Saxons and Vikings dalt szánták. A téma a szászok és a vikingek közti összecsapás, különleges vendégként pedig Biff Byford, a Saxon énekese szerepel benne, aki duettet énekel Johannal. Mindenki a „saját hangján” szólal meg, remekül működik a kontraszt, különösen amikor soronként váltják egymást. Túl azon, hogy adta magát a vendég személye, marketing szempontból is okos húzás. Mibe fogadunk, hogy jövőre közösen adják elő Wackenben? Zeneileg ez is 100% power metal, a vadócabb, dupla lábdobos fajtából, még egy hosszabb gitárszóló is került bele. Aki „már rég megmondta,” hogy ebbe az irányba halad a zenekar, most igazolva érezheti magát. Én is erre utaltam a cikk címében, hozzá is teszem gyorsan, hogy ez egyáltalán nem baj.
A kicsit hoszú lére eresztett Dawn of Norsemen remekül alkalmas rá, hogy állatorvosi lónak használjuk, és bemutassuk: nézőpont kérdése, ki hogyan viszonyul a lemezhez, ki mit lát és hall bele. Mert hogy még száz hallgatás után se fog megmaradni egy dallamfoszlány sem belőle, tehát a magamfajta slágerbubusoknak hiányérzete lesz. Ugyanakkor betyárul szól, minden pillanata élvezetes, de ha háromszor egymás után lenne fenn a lemezen, fel se tűnne. Egyszerűen nincs karaktere. Ilyen még a Skagul Rides With Me is: a riffjét legalább 5 másik dalukban felhasználták már, a dal mégis hibátlan, olyan jó érzés meghallgatni, hogy még vissza is tekertem. Akkor most mennyire legyünk szigorúak? A lemezt záró The Serpent’s Trail szövegmondása nekem már necces, aztán a végén jön egy olyan zúzda, hogy máris elfelejtem az orrpiszkálós kritikai hozzáállást.
Összesen 9 dal, 43 perc, semmi intró, vagy instru-prüntyi átkötés, pont jó így. Többször egymás után is meg lehet hallgatni, nincs gyenge pont, sem unalmas dal. De az is igaz, hogy ha menet közben valaki suttyomban kicserélné ezt a lemezt az előző 3-4 bármelyikére, nem sokan lennének, akiknek feltűnne.
Nem fogok állást foglalni, mindenki döntse el maga, hogy a kitaposott ösvény és az állandó kísérletezgetés közti számegyenesen melyik pontot preferálja. Olyat úgysem lehet, hogy mindenki elégedett legyen. Kemény a zene? Mint a szar. Jól szól? Mi az, hogy. Megdolgoztak a sikerért? Meg hát. Jók a dalok? Igen. A saját jogán, pusztán a zenét vizsgálva, ez a csomag nálam egy erős négyes. Rokonszenves zenekar, én drukkolok a további sikereiknek.
Ha eddig kimaradt az Amon Amarth, és ez a cikk csak úgy eléd ugrott, nyugodtan kezdd az ismerkedést a The Great Heathen Army lemezzel, és ha tetszett, bátran nyúlhatsz a korábbiakhoz is, legalább 15 évig visszamenőleg. Stabil, kiszámítható pályán mozog a zenekar (akár a forint, csak ellenkező irányba, hehe), csalódás kizárva. Igaz, a komolyabb meglepetés is.
