Az Architects  azok közé a zenekarok közé tartozik, akik gyakran útba ejtik hazánkat turnéik keretében.  A brit metalcore legnevesebb képviselője április 3-án hatodszorra lépett fel nálunk ismét headliner pozícióban. A műfaj kedvelői számára szinte elkerülhetetlen név ez, így nem lepődtem meg, hogy a koncert napjára jegyek már nem is maradtak. A január 26-ai Protest The Hero buli mellett talán ez volt számomra az eddigi év legjobban várt koncertje. Én először két éve láttam őket szintén a Dürer kertben, ahol egy magabiztos meggyőző koncertet adtak, a While She Sleeps-szel és a Heights-szal együtt. Ezúttal a More Than Life, a Northlane és a Stray From The Path melegítette be a színpadot.

Pontosan a More Than Life kezdésére értem oda, és a múltkori nagy sorban álláshoz képest, most egyből bejutottam. Meg is álltam hátul-középen, és nagyon figyeltem a hangosításra. A dürer kertben ezzel szokott baj lenni, és hiába füleltem mert ismét nagyon fel volt tolva minden és kissé torzult az egész, és így a More Than Life eléggé hasonló számai masszaként jutottak el a közönség fülébe. A do you remember című új számukat vártam leginkább, de nem igazán jött ki az ének, úgyhogy kicsit szomorú voltam, mert szerintem ez a zenekar sokkal jobban tudna jobban teljesíteni élőben.

Ezután az ausztrál Northlane következett, nehogy valaki djent nélkül maradjon. Egyébként én őket vártam a legjobban az előzenekarok közül, még ha nem is hallgattam rongyosra a lemezeiket. Legutóbbi Singularity című lemezükkel nagy rajongótáborra tettek szert, így a setlist-jükön nem is szerepelt dal a Discoveries-ről. Ekkorra már össze is gyűlt szépen a djentre éhező közönség. Na ez már egy jóval meggyőzőbb előadás volt, hang is jobb volt, a zenészek is elég energikusan játszottak, és nem mellékes, hogy nagyon jó bulit csináltak, megmozdultak rá az emberek és énekelték végig a szövegeket. Az éneklős részek viszont nem működtek olyan jól, mint a korongon, többnyire inkább beszédbe fulladt. A másik, ami feltűnő volt, hogy Nic Pettersen dobos, eléggé elkényelmesedett, abban a lassabb tempóban, amiben a számaik többsége íródott, viszont annál a pár gyors résznél kicsit elveszett, látszott is, hogy nem teljesen ura a helyzetnek. De nem vagyok benne biztos, hogy rajtam kívül ez érdekelt valakit. Összességében nagyon tetszett és örülök, hogy így láthattam az Architects előtt, mert lehetséges, hogy nem mentem volna el, így viszont meghozták a kedvem lemezeik hallgatásához, és ezzel szerintem többen is lehetnek így.

Kisebb várakozás után a Stray From The Path vette be a színpadot. A New York beli hardcore zenekarról sokszor hallottam korábban, és többször bele is hallgattam a számaikba, de sehogy se tudott lekötni igazán. Szerintem nagyon egy sémára megy, kizárólag őrjöngés céljából jó, viszont Architectsre rápihentem, ezért meghúztam magam hátul. Elég erősen bele kezdtek, izmosan szólt, minden féle sípoló effekttel, menő dobfillekkel. És ennyi, amikor már a 4. szám környékén is minden ugyanaz volt akkor kicsit kezdtem unni. Nagyon kiszámíthatóvá vált, viszont nagy energiával nyomták végig, rendesen átélték a dalaikat, úgyhogy a látványért volt érdemes megnézni őket.

De ilyenkor még hátra van a lényeg, izgatottan vártam a főzenekar kezdését, ami igazából nem csúszott el a tervezett kezdéstől, mégis egy elég nagy szünet keletkezett a két zenekar fellépése között, sokan el is kezdték ritmusra kántálni, hogy „mi a fasz van”. A banda egyébként a mostanában megjelent Lost Forever//Lost Together című nagylemezét turnéztatja Európa szerte, ezért lehetett számítani arra, hogy dominálni fognak az új dalok a koncerten, sőt, aki követte az első turnéállomás élő közvetítését (,mint én) , az már tudhatta, hogy nagyon sok új dal lesz, pontosan 9, és arról is lehetett fogalma, hogy ezek hogyan szólalnak majd meg élőben. Ekkorra már rendesen megtelt a dürer kert nagyterme, ami igazán a Gravedigger nyitó hangjai alatt tűnt fel. Kicsit nehezemre esett egyszerre a mosh aktív részesének lenni és figyelni is a részletekre. Először is (mint mindig) a hangosításra koncentráltam, ami meglepően jó volt. Minden szólamot ki lehetett hallani, anélkül hogy bármi gerjedt, vagy torzult volna. Úgyhogy igazán nem volt semmi akadálya egy jó koncertnek. A  szett a sok új dalon kívül a Daybreaker legjobbjaiból (Devil’s Island, Even if you’re win,you’re still a rat, alpha omega, These colours don’t run),

illetve az abszolút klasszikusokból állt, mint az Early Grave, Follow The Water vagy a  Day In Day Out. Egy-kettőre hatalmas buli kerekedett, kicsit megörültem a minimális kordonnak, gondoltam ez majd visszaszorítja a stage dive-olni vágyókat, de úgy látszik a tömegszörfös nindzsákat nem lehet megállítani, úgyhogy nem úsztam meg fejrúgások nélkül. Az előzenekarok énekesei is közreműködtek egy-egy szám alatt, Adrian a Northlane-ből az Even If You’re Win-ben, Drew York pedig az Early Grave-ben vendégeskedett. Az bizonyossá vált, hogy az Architects a legjobbak között van műfajban, ami az elő produkciót illeti. Sokszor felmerül, hogy a metalcore már teljesen kimerült, unalmassá vált, én ezt nem így gondolom, szerintem csak jól kell csinálni, amihez sokat hozzátesz az élő előadásmód. Ez a banda nagyon jól csinálja, és ha legközelebb jönnek rám biztosan számíthatnak. 

Egyébként a zenekar is nagyon jól érezte magát nálunk, a koncert utáni napon osztották meg ezt a képet a következő szöveggel:

"Budapest was insane. What an incredible crowd. Thank you Hungary!"

A jó közönség nagyon sokat számít.