Tény, hogy vannak gigantikus stoner óriások, de elég figyelmet kapnak ezek? Pont a napokban dumáltuk azt haverokkal, hogy a nem is olyan régi stoner divat kezd alább hagyni. Persze még most is valamilyen szinten jelen van itthon ez a jelenség, ami lássuk be nem is olyan nagy baj. Úgy gondolom, ha van egy kő nagy fan, és mondjuk a kedvenc stílusa divat lesz az neki csak jó. Miért? Tök egyszerű az egész, ha valami divat azon több az ember, viszont akkor több a jó koncert is. Mostanában nem lehet az ilyen arcoknak panasza, hiszen volt EyeHateGod, Red Fang, lesz Spirit Caravan, Crowbar, Black Tusk, hogy csak pár nevet említsek. Aztán ki tudja, még mik figyelnek be az év második felében. Na, de beszélgessünk most kicsit másról...Relatíve másról, hiszen most a legendás Fu Manchu új albuma lesz terítéken.
A Gigantoid egy roppant érdekes anyag. A színes borítót sokáig bámultam, és nagyon bejön. És milyen a zene? Nagyon stoner, nagyon koszosan szól, és nagyon magával ragad. Észre se veszed, hogy ez a harminckilenc perc milyen rohadt hamar eltelik, hiszen az eszméletlen szólókra, és riffekre figyelsz oda. A Dimension Shifter egy tipikusan olyan dal, ami megfelelően vezeti be a hallgatót arra, ami vár rá.
Egy igazi pörgős pattogós dal, ami azt az igazi kilencvenes évekbeli feelinget hozza vissza, és nem mellékesen van benne egy marha jó, ízes kis szóló. Az Invader On My Back atom torz gitárja is az előző vonalat viszi tovább, ezek tipikusan koncertes dalok, bár tökre várom már, amikor majd a kocsiban a nyári kánikulában ez fog ordítani. Az egész albummal kapcsolatban egy biztos: a wah és fuzz pedál über nagy barátok az anyagon. Mondjuk kevés olyan stoner anyag van, amin ne lennének azok, ellenben itt marha jól szólnak. A Gigantoid hangzása pedig ezáltal lesz igazán élvezhető. Nem akartak tökéletes hangzást kicsikarni a lemezből, és ettől lesz annyira király az egész. Egy biztos, a zenekar nem hiába van több, mint húsz éve a színtéren, ha szarok lennének egyszerűen eltűntek volna. Abszolút az ős-stoner vonalat képviselik, amit anno elkezdtek Björkék is, és az a durva, hogy ez a vonal még ma is marhára ütős tud lenni. Igazából nem is lehetne mélyebbre hangolni azokat a gitárokat, úgy brummognak, hogy azt egy öreg medve is megirigyelné. A brummogás mellett meg ott a pörgés is. A Triplanetary, egy annyira gyors téma, hogy nem győzi az ember rázni rá a fejét. Ezt az őrületet ellensúlyozva egyből jön a The Last Question, ami viszont egy olyan chilles szám, ami így az anyag vége felé totál leültet, és bele ragaszt a fotelba.
Összességében még mindig tudnak a srácok, és tényleg van még helyük a mai zenei színtéren! Ha nem lennének, nekünk a szerkesztőségben tutira hiányoznának.
