A július negyedikén megjelent The Southern Oracle album minden bizonnyal a hazai underground egyik, ha nem a legvártabb lemeze. A magyar zenei élet, tagadhatatlanul meghatározó és ezzel együtt megosztó zenekara már szivárogtatott ki dalokat, így nagyjából körvonalazódhatott bennünk, hogy mire is kell számítanunk. A teljesen megújult gárda a DIY szellemében készítette el a lemezt, erről egyébként bővebben itt olvashatsz.
A lemez 12 számból áll, amelyek két részre vannak osztva, HTH (Higher Than Heaven) illetve LTH (Lower Than Hell). Míg a lemez első fele a kicsit agresszívabb, fröcsögősebb oldalát képviseli a zenekarnak, addig a második része melodikusabb, érzelmekkel telibb (persze azért nem kell szerelmes dalokra gondolni). Amint a lejátszóba került a lemez egyértelmű volt, hogy ez már nem az a TSO ami volt 2-3 éve, mindenki döntse el magában, hogy ez most veszteség vagy nem, én személy szerint sokkal jobban magaménak érzem ezt az irányvonalat, mint az előzőt, azt hiszem sokkal jobban passzol a srácokhoz.
Ahogy hallgattam a lemezt az fogalmazódott meg bennem, hogy ennek a lemeznek három fő erénye van, az egyik a hangzása, a másik a szövegek mélysége és a harmadik a tagadhatatlanul prémium vendégszereplő gárda (Nathan Gray, Áron Andris, Totik Zoli, Michael Salem). Erre még rátesz a kiváló artwork, ami természetesen Kókai Barni keze munkáját dicséri. Számomra a lemez második része (Lower Than Hell) sokkal meggyőzőbb, olyan atmoszférát teremt, ami beszippantott. Elég csak meghallgatnunk a Declaration című számot, ami komolyan mondom, szíven üt, szomorkás, pörgős, dallamos. Kiemelném még az Áron Andrissal közösen előadott Witness… című dalt, nem csak azért ez a kedvencem, mert Apey-t tartom az ország legjobb énekesének, hanem mert ennek a számnak is olyan atmoszférája van, ami elragadó, lassan, akusztikusan indul, végig szomorkás marad.
A lemez egyetlen hibájaként csak is azt tudnám felróni, hogy itt-ott mintha összeolvadnának a dalok, néha nehezen lehet őket elkülöníteni, főleg az Higher Than Heaven oldalon mosódnak össze kicsit. Persze, ha ez a legnagyobb probléma egy lemezzel, akkor az elhanyagolható, márpedig ennek a lemeznek nincsen más fogyatékossága. Akik pedig azzal vádolják a zenekart, hogy nyúlják a Converge-t azoktól megkérdezném, hogy lehet úgy zenét írni, hogy ne legyen rám hatással az, amit hallgatok?
A lemezen egyértelműen egy összeszokott, érett brigád szólal meg, akik remélhetőleg megtalálták azt az utat, amit kerestek. A [HTH/LTH] pedig elérte azt, amit egy albumnak kell, újra és újra végig hallgatom. Lehetséges, hogy nem fog elsőre megtetszeni (bár azt hiszem erre kevés az esély), de garantálom, hogy aki minimális szinten is fogékony az igényes zenére az meg fogja találni benne a számításait.
Három éve, mikor kijött a Hellwakening úgy gondoltam, hogy a TSO nem lesz több, mint még egy zenekar a sok közül és értetlenül néztem azokat, akik odavoltak értük. Innen is bocsánatot kérek tőlük, hogy akkor leírtam őket, mert most olyat alkottak, amivel minden elismerésemet és tiszteletemet kivívták, első osztályú zenét csinálnak, ezt el kell ismerni.
Igenis létezik még igényes hazai zene ezért kell Nektek büszkén megvásárolni a lemezeiket és merch-eiket, ezért kell járnotok a koncertjeikre. Ők azok, akik mindent félre dobva viselik ezt az itthoni terhet: semmiből minőséget!