A francia Vindsval projektje, a Blut Aus Nord az utóbbi bő egy évtizedben meglehetősen aktív. Egy-két évente érkeznek az egyre kreatívabb albumok, amikor pedig nem album érkezik, akkor egy kislemez, vagy split került a rajongók elé. Személy szerint én nagyjából három éve, a 777 trilógia első részénél vettem fel a fonalat és őszintén a mai napig nem tudok egyértelműen a zenekar mellett kiállni. A zsigeri, gonosz és sötét, igazi black metal feeling (What Once Was...) nekem nagyon sok, nem tudom hosszú időn át elviselni, viszont ami például 777 – Cosmosophy lemezen szól, azt szinte egész nap tudnám hallgatni (főleg az Epitome XVII-t). Szóval újabb nagylemez a Debemur Morti stúdióból és ismét egy nagy ívű folytatás: a 1996-os és a 2009-es Memoria Vetusta után végre ez is trilógiává nemesül. Nem is akármilyenné.
Tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, mert az előző két Memoria Vetusta ugyan inkább avantgarde black vonalat erősítette, de azért vastagon megjelent benne a gonosz is. Itt is. Megjelenik. Néha. De szerencsére nem ez dominál és ettől lesz igazán oltári jó az egész lemez.
Viszont, ami első hallgatásra furcsa volt a 777 trilógiához képest, hogy amellett, hogy itt is elég jól elkapja az embert a hangulat, mégis kicsit földhöz ragadtabb a zene textúrája, nem annyira éteri, mint korábban. Nem megszokhatatlanul fura ez, mást várt az ember talán. A két nagy eposz majd’ húsz perce mellett, ami a játékidő közel felét rabolja el, nem igazán vannak hosszú témák. Négy-öt percbe sűrített mondanivalókkal simul bele az ember agyába.
A korábban már említett két „nagy” eposz, a Paien és a Metaphor of the Moon a lemez a két csúcspontját adják. A körülöttük elhelyezkedő dalok valahogy mind ide tartanak, vagy ebből következnek. Tökéletesen szerkesztett témákkal felépített hosszú perceken át tartó menetelés a Metaphor of the Moon, szimfonikus elemekkel (némi Therion utánérzéssel), ezzel szemben a Paien rohánása, itt-ott folkos kiállásokkal és fura énektémájával tökéletes párost alkotnak.
Közöttük pedig szépen megbújik a gonoszság, a Forhist képében. Ez a legagresszívabb dal a lemezen, ám ezt is kellemesen oldja fel a dal refrénjében a tiszta ének. Emellett a külön ki nem emelt dalok mindegyike is egy precízen összeállított szerkezet, melynek egyetlen célja, hogy megérintse az ember lelkét, így vagy úgy. Egyszerűen nem lehet nem elveszni a részletekben a lemez hallgatása közben.
Mély, emocionális, grandiózus és ugyanakkor erőtől duzzadó háromnegyed óra megfűszerezve némi agresszióval, ezt nyújtja a Saturnian Poetry. Ezért tartják a Blut Aus Nord-ot, az évtized meghatározó zenekarának a black metal színtéren. Arc, koncertek és kompromisszumok nélkül, csak tökéletesen komponált lemezek kiadásával a BAN most is, 2014-ben is bizonyított.
Hidat verni black metal és alapvetően nem blekker népek közé így kell, noha igen tudjuk, hogy a Blut aus Nord már messze jár a tradicionális black metaltól, valami egészen más úton járnak ők, de valahogy én ezt a black metalt szeretem.
