Azt hiszem azt, hogy az Obituary minden lemezével együtt időtlen a legirgalmatlanabbak között, és mindig prioritás marad az extrém metál berkein belül, már most leszögezhetjük. Mint ahogy azt is, hogy pontosan ezért, várni tőlük egy újabb, remélhetőleg lélekbe rágó alkotást öröm. Meg persze izgalom. Főleg, ha az első találkozás a csapattal - és a vérért acsargó John Tardy hangjával - a Slowly We Rot és a Cause Of Death című lemezeken, az érzésben nekem például olyan volt, minta felnéztem volna az elboruló égre, és onnan egyszerre potyogott volna le döglötten minden földön létező madár. Ehhez aztán még hozzájön, hogy ezután sem született soha gyengébb lemez. Hogy a most megjelent Inked In Blood albumra várni kellett öt hosszú évet, és hogy közben olyan érdekes dolgok történtek a zenekar háza táján, mint a sokak által nagyra értékelt - és az utolsó két lemez hangzásában meghatározó szerepet játszó - Ralph Santolla távozása. Illetve a Death Spiritual Healing lemezén Chuck Schuldiner zeneszerzőtársaként, és a Six Feet Under pályafutását szinte végigpengető bőgőseként ismert Terry Butler érkezése.
Szóval várakozásképpen kattintgattam a korábban bedobott Visions In My Head című promóciós nótára nap - nap után. Aztán a lemez megjelenése előtt két héttel, mikor az egyik kedvenc sorozatom évadnyitójában ugyanolyan véres torzókat láttam, mint az Inked In Blood borítóján, nekem is volt egy vízióm, hogy talán ez azért van, mert a készítőket is inspirálta az Obituary zenéje, és ők is nagyon várják a lemezt. Amiről egyébként még azt is meg lehetett tudni közben - egy Kickstarter Campaign videó segítségével - hogy a felvételekhez szükséges pénz összegyűjtésére a banda a rajongók segítségét kérte. Ami egy jól működő dolog volt, hiszen a tervezett összeg sokszorosát adták össze a fanatikusok, hogy minden kiadótól függetlenül, otthon Floridában a Redneck stúdióban vehessék fel a srácok az új anyagot. Ahol a már említett legendás Terry Butler mellett, egy másik friss arc, Kenny Andrews gitáros is debütált.
A Centuries Of Lies segítségével aztán in medias res, döbbenetes energiákkal robban az album az arcba. A kisebbik Tardy tika - taka dobjai diktálják az iramot, ami többször a kétlábgép erejével is rombol. Már rögtön ebben az első szerzeményben ott van a java, ami segíthet elképzelni, hogy milyen űrt hagyna maga után az Obituary, ha nem lenne, és hogy miért van az, hogy nálam például a Celtic Frost után maradt légüres teret elsősorban ők képesek kitölteni. Mire azonban ezt végig gondolom, már itt is a Violent By Nature, ami egy nem kevésbé erőszakos kreatúra. Trevor Perez súlyos gitártémáin mintha mindenhol ott lógna a gonosz suttogása, miközben John Tardy hangjában utánozhatatlanul szűkölő agóniája olyan, ami talán még Freddy-t és Jason-t is a bokájára fosatná. Aztán egy nyálkás, ködös doom témával folytatódik a tortúra a Pain Inside című nótában, ami a végéig ki is tart a középtempó mellett. Ez azonban csak erősíti a zene hatásfokát, hiszen a sehol sem finomkodó, nyers hangzásuknak vastagon része volt mindig is az a vészjósló doom atmoszféra, ami egyszer később a Within A Dying Bleed című számban még vegytisztán visszaköszön majd, és ami hangulat mondjuk a Cathedral első két lemezére volt a legjellemzőbb.
A sorban következő fent említett Vision In My Head megint csak arról győz meg újra, hogy Tardy tesó olyan szigorúan üti le a negyedet, mintha mártírok tenyerébe kalapálná vele a szögeket. A Back On Top és a Violence pedig tovább erősítik bennem azt a benyomást, hogy ezt a" vérbe írt" korongot valahova a Cause Of Death és a Back From The Dead lemezek közé helyezzem el magamban. Az elsőhöz a bűzös mocsár miatt hasonlítanám, amiben, mint egy idomtalan lény, ez az anyag is térdig gázol. A másikhoz pedig a már említett Celtic Frost zamatú punk metál hatások miatt, ami sok helyen van jelen ezen az új cuccon .A legelvetemültebben viszont az utolsó előtti Minds Of The World címet viselő aljasságban zabálja az agyat, de szerintem ezelőtt a 97-ben megjelent Back From The Dead forgatagában ütötte fel legtöbbször a faragatlan fejét. Aztán amit még kiemelnék az a Deny You, ami számomra egy igazi himnikus tétel, és amiről talán pont ezért a Motörhead jutott eszembe. Meg az albumot stílusosan záró Paralyzed With Fear, ami először egy okos gitártémával gyilkol, majd egy közel két perces kolosszus pusztítással őrli porrá a még éppen maradt csontokat. Ha pedig már ennek kapcsán szóba került a gitár, nos valóban Ralph Santolla távozásával nagyjából eltűntek azok az impozáns gitárszólók, amik az ő nevéhez is fűződő utolsó két lemezen jelen voltak. Ezek pedig valóban más hangulatokat tudtak oltani az Obituary sajátos hangzásába, így lesz akinek hiányozni fognak. De nekem, aki még akkor szerette meg a bandát, amikor rögzített szövegek sem voltak, és csak a düh vitte előre az egészet, nyomott hagyó hiányérzetet nem okozott ez sem.
Sőt, vitt magával minden elszenvedett, gyűlölettel átüvöltött perce. Ami megint felszínre hozta bennem a kérdést, hogy vajon mely legbelső érzéseimet mozgathatta meg tizenévesen, és mozgatja meg még most is az Obituary, amitől a hideg ráz, amikor zenéjét hallgatom. Talán január 21-én a Dürer Kertben testközelből választ kapok erre a kérdésre. Csak ki ne folyjanak a seggemen a beleim a padlóra közben az első sorban.
