Még egy - két elsuhanó évtized és aztán eme zenekar történetének bevezetője is kezdődhet hasonlóan, mint mondjuk a Csillagok Háborúja egy újabb epizódja. Csak itt valahogy majd úgy kell szólnia a mindenki által jól ismert frázisnak, hogy réges - régen egy messzi messzi tájon, azokban az időkben, amikor ott a sötétségnek is sokféle új arca lett, született meg az At The Gates. Hiszen már most is majdnem két hosszú évtized távlatából kell visszatekinteni a csapat múltjára - és utolsó kiadott lemezére - ami a mai felgyorsult időkben már lehet, hogy valakinek így is egy messzi messzi galaxis. Azonban ami ezt a majdani megemlékező jövőt és a feledhetetlen, de távoli múltat képes összekötni, az természetesen a jelen. Vagyis egészen pontosan az At War With Reality című új album.

Mielőtt viszont végleg a jelenben maradnék, még azt hiszem muszáj néhány szót ejteni a múltról. Azokról a bizonyos időkről a kilencvenes évek elején, amikor is a maga négy albumával ez a banda, az egyre sokszínűbb death metal színtér úttörőjeként, valóban új arcát mutatta a műfajban ott élő infernális sötétségnek. Méghozzá a lemezről lemezre változó, több hatásból táplálkozó, melodikusabb kinyilatkoztatásokon keresztül egyre emberarcúbbá vált. Eljutva így az átalakulásban az utolsó Slaughter Of The Soul című alkotásig, amit azóta kultusz övez, és ahol a zenében eleven, embertelenül öldöklő lélek, emberséges érzések tömkelegével hatott. Nálam ezért lettek akkor ők a svéd death metal King Diamond-ja. Mind közül a legérzékenyebb, lelke fagyott lidérc.

Így aztán a pályafutása alatt egyetlen tagcserét megélt, és az utolsó albumot tekintve eredeti felállással visszatérő At The Gates új korongjának kézbevételekor két kérdésem volt. Hogy a mágiát sugalló borító vajon olyan boszorkányságra utal, ahol végül ennek következtében a szörny valóban emberré válhat? Illetve, hogy a címben megemlített háború valósága a zene lényén kívül zajlik - és az csupán erről mesél - vagy sokkal inkább a belsejében lejátszódó harc, amitől gyötrődik? Nekem az intro szerepét betöltő latin nyelvű ráolvasást követően ezekre válaszolt először a Death And The Labyrinth, amiben azonnal el is vesztem. Elvesztem, és nem csak azért, mert a szélsebes tempóra épülő klasszikus gitártéma, ötvözve a drasztikus énekkel, sodort el. Hanem, mert amennyire drasztikus és engesztelhetetlen, a jól iskolázott váltásaival épp annyira epikus és esendő is. Pont mint az ezt követő At War With Reality, amiben ugyanez a kettősség jelenik meg. Ezért pedig igazi választ még arra, hogy vajon itt az a bizonyos lény korholja - e a benne lévő fényt, vagy az készül épp megölni magában az alantast, ez sem ad. Amit viszont megválaszol, bár ez nem volt kérdés - mégis az egész lemez hangzásának szempontjából fontos - hogy most is mennyire erősen jelen van az a thrash hatás és váz, amire például ez a címadó dal, és az ezt követő The Circular Ruins is épül.

A más zenekarokat is megjárt, és sokrétegűségét már többször bizonyított Tomas Lindberg hangja fénytelen, baljós, kíméletlen, és mégis valahogy részvéttel teli. Az olyan feldúlt metál eposzokban, mint a Heroes And Tombs, a The Night Eternal, vagy a The Head Of The Hydra tökéletesen harmonizál az ördögien kulturált hangszeres környezettel. Aminek a megoldásairól és hangulati elemeiről nekem - ha már King Diamond nevét megemlítettem - valóban eszembe jutott néhányszor a Mercyful Fate. Mint ahogy az egyik számomra legerősebb tétel, az Order Of Chaos hallgatása közben az is, hogy habár egy ilyen refrént csak egy szörnyszülött üvölthet el, egészen biztosan azért dühöng, mert szeretne, de nem tud ember lenni. Ezek miatt pedig azt hiszem joggal gondolom, hogy mind zeneileg, mind érzésvilágában folytatása ez az anyag az utolsó lemeznek. Küszködő, borús, dühös világa, dübörgő dobjai, és metsző gitárjai egyértelműen a svéd death gyökerekről fakadnak, de ugyanakkor a lassabb, klasszikus metál áthallások, átvezetések egyre nagyobb fokú érzékenységről is tanúskodnak. Emberarcúbb a sötétség. De még messze nem ember. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a két régi sulis thrash / death kolosszus, az Eater Of Gods, és az Upon Pillars Of Dust az album vége felé. Ugyanis mindkettő csak pusztítani akar, úgy ahogy ember nem képes. Az én kedvencem mindezek után mégis az egyik bónusz nóta, a The Skin Of A Fire lett, ami attól érdekes, hogy olyan, mintha a régi Paradise Lost játszana egy dermesztően okos gitártémával, és erre válaszolva acsarkodva John Tardy az Obituary frontembere.

Két eltelt évtized után, állva valahol egy nagyon érzéketlen, és egy rendkívül nemes világ találkozásának kapuinál, tisztes helytállás ez a lemez. Habár az idő valóban múlik, az At The Gates mégis képes volt kivárni azt a szerencsés együttállást, ami ahhoz kellett, hogy el tudjon készülni egy újabb remekbe szabott alkotás. Bizonyítékául annak, hogy a sötétség nem hal meg. Csak vár és változik. Hogy egyszer talán ember legyen...