Újra megmutatják magukat a messzi észak nem biztos, hogy az élet napfényes oldalát kereső zenészlelkei. Az előző, régi dalokat új köntösben, de vendégénekesekkel felvonultató tavalyelőtti 8 ½ - Feberdrömmar i vaket tillstånd-ot nem számítva 2012-ben jött ki legutóbb nagylemezük Redefining Darkness címmel, így épp ideje volt a következő adag sötétségnek.
Shining nevű zenekarokból nem áll rosszul piciny földgolyónk. Csak a nevesebbek közül itt van az idén hazánkat Devin Townsend társaságában megjárt norvég brigád, vagy a jelen kritika tárgyát képező svéd kompánia. A stílusuk még véletlenül sem metszi egymást, így könnyű elkülöníteni a két csoport műveit, de azért a skandináv vérrel járó beteg vonás mindkettejükben megvan.
Az első komolyabb emlékem a svédekkel a Förtvivlan, min arvedel volt a 2011-es korongjukról. Már akkor feltűnt, hogy az akkor már a nyolcadik korongjánál járó, Niklas Kvarforth vezette gárda nem a sablon black metalt nyomja, ami nagyon tetszett. Bejött a dalok (a klipes nótánál majdnem rockos) húzása és hangulata, de mégis a stílus keretein belül maradása. A klip megmutatta, hogy bizony ők sem a sunshine-happiness témákban mozognak, sőt!
Aztán az ezt követő két korong valamiért kimaradt (lehet, mert a Redefining Darkness esetében elhagyták a sorszámozást és egy újabb Shiningnak gondoltam őket), de idén újra beléjük akadtam. És igen, azóta sem terveznek virágokat gyűjteni a réten. Legalábbis nem a szebbik fajtából.
A jó 40 perces, 6 trackes (intro + 5 teljes nóta) korong egy nagyon szép kerek egészet alkot. A CD-t végighallgatva senki nem mondta volna meg, hogy ez az idő ilyen gyorsan elmegy. Az idei év leghosszabb introja címre bizonyosan pályázhat a Den Påtvingade Tvåsamheten, amiben a lágy dallamok valamennyire elővetítik, amire ezek után lehet számítani.
Persze ömlik a feketefém rendesen, de mégsem úgy, mint ahogy ezt más zenekaroktól megszoknánk. Ízléses, sodró témák vegyülnek Kvarforth mester ordítással kevert hörgése, vagy épp rekedtes, szinte reménytelen éneke alá. Ömlik belőle a fájdalom, mégsem nyomasztó. Megvan benne a szépség.
Vannak a már megszokott hangszerelési megoldások mellett meglepő húzások. Példának elég csak a Framtidsutsikter jó ideig lágy, elszállós megoldására, szinte torzító nélkül (akusztikus részek szinte minden dalban vannak rövidebb-hosszabb ideig), vagy a Människotankens Vägglösa Rum nekem enyhén Mastodonos kezdésére gondolni. Talán amire a legtöbb rajongó felvonhatja a szemöldökét, az a bendzsó az Inga Broar Kvar Att Brännaban. Nem egy helyen olvastam emiatt a nemtetszéseket, szerintem jó ötlet volt ezzel (is) színesíteni. Rövid dalokat továbbra sem tanultak meg írni, de kit érdekel, ha azok ilyen jól vannak megszerkesztve? Mindegyikben lehet találni olyan részeket, amiért érdemes meghallgatni a korong egészét.
A limitált verzió az alap dalok mellett két bónusz számmal ajándékoz meg minket, melyből az egyik a (nem tévedés) Rammstein Ohne Dichje. Sokat nem adtak sajnos hozzá a dalhoz, de érdekességnek, extrának megfelel. Az alapverzió érdemeiből semmit nem vesz el. A másik dal kicsit hagyományosabb, blackesebb tétel, kicsit kevésbé jellegzetes, de még mindig élvezetes.
Röviden fogalmazva: egy újabb mesterművel van dolgunk. Telítve vannak persze a dalok black metalos elemekkel, de ezeket olyan okos módon vegyítik a különböző atmoszférikus és egyéb elemekkel, hogy ha nem tudnám, hogy miről szólhatnak a szövegek, szó szerint élvezet lenne hallgatni. A szövegek feltételezett ismeretének tükrében beteges élvezetnek mondanám inkább.
