Mindenkinek vannak olyan bandái, amiket tizenévesen rogyásig hallgatott, aztán a zenekar eltűnt az életéből. Illetve mondjuk úgy, hogy nincs már annyira jelen, nem bír olyan jelentőséggel, eltűnt az a ragyogás, ami akkor megvolt. Csomó ilyen zenekar volt az életemben, nekem is. Sum41, Blink 182 (oké, ez sokaknak még mindig nagy favorit) CKY, és persze a P.O.D. is megvett anno a Satellite albummal. De mi van ezekkel a zenekarokkal? valahogy csak fenn maradnak a víz felszínen, pedig nem szarok. Hajtás után meg ismerkedhetsz, hogy a P.O.D. mennyire értékeset alkotott a legújabb The Awakening címet viselő albumával.

Legutóbbi emlékem a Payable On Death a kétezer tizenkettes Murdered Love volt, ami hatalmas meglepetést jelentett nekem a sok gyenge próbálkozás után. Akkor azt éreztem, hogy az az album egy mérföldkő lesz a zenekar életében, azt éreztem, hogy újra parázslik bennem valami, hogy látni szeretném a srácokat élőben is.  Be kell látni így három év távlatából, hogy hatalmasat tévedtem. A The Awakening a mérföldkő, az igazi, kemény mérföldkő. Amit, ha egyszer beraksz a lejátszóba egyhamar nem fogod kivenni. Furcsa mert nem szoktam ilyen hamar véleményt alkotni egy lemezről. Általában eltelik egy hét és akkor tudok valami normálisabbat írni, de ez itt most más. Két napja takarításhoz felraktam, hogy meghallgatom, úgy is van most egy kis időm. Az első hallgatásra furcsa volt a koncept lemez. Az egész egy történetet mesél el, talán egy álmot, vagy egy rémálmot? Ezt mindenki döntse el maga, ha meghallgatja.

Sonnyék amúgy zeneileg az eddigi talán legváltozatosabb munkájukat alkották meg. A reggae-n keresztül a punkos, és szerelmes dalig minden van az albumon. Érdekessége a lemeznek, amitől egy kicsit féltem is, hogy ha utcán hallgatom akkor talán annyira nem fog bejönni az, hogy minden dal előtt hallhatunk egy monológot, párbeszédet. Érdekes, hogy mennyire megtöri az album lendületét, ellenben ez mégsem zavaró. Olyan, mintha egy mesét hallgatnál, vagy egy filmet néznél és a narrátor közben elmondja, hogy mi is a helyzet. Érdekes megoldás a mai világban, nem igazán megszokott, de tényleg tetszik. Érdekes, hogy harmadik hallgatásnál már van olyan párbeszéd, amit magadtól mondasz vissza.  Az abszolút kedvencem az albumról a Criminal Conversationscímet viselő dal, amiben Maria Brink működik közre (a hölgy nem rég a Papa Roach albumán is közreműködött) Egyszerűen ez az a dal amibe mindenki beletudja magyarázni a világ fájdalmát. Sonny talán itt énekli a legnagyobbat, nem mellesleg a delay-es gitár hangzás is valami eszméletlen ebben a dalban. Mondhatjuk, hogy tökéletes a dal? A másik nagy kedvenc rögtön ezután a dalocska után következik mégpedig  a Somebody's Trying To Kill Me képében. Ez a két dal, ez a páros az, ami ledönt a lábadról, ami megmutatja, hogy a P.O.D. mennyire sokszínű, egyedi tud lenni. Egy rég elfeledett nu-metal zenekar, megmutatja kétezer tizenötben a világnak, hogy igen is van helyük a zenei színtéren!

Lehetne még ódákat zengeni, de be kell látni. A kaliforniai brigádnak sikerült felébredni a saját rémálmából. Várom, hogy valaki elhozza őket Budapestre és az első sorban zúzhassak! Béke, Szeretet, Metal