Egy kicsit a háttér dolgokról. A 2012-es szinte tökéletere sikerült L'Enfant Sauvage album után kb. két évvel már egyszer bejelentették a francia nagymesterek, hogy nekiálltak az új lemeznek. Aztán az elkészült eredmény nekik sem tetszett, így kidobták a kukába egy részét, és 2015 áprilisában újra nekiveselkedtek a stúdiózásnak. Közben a Duplantier tesók édesanyja megbetegedett és sajnos meghalt, így egy kis időre megint felfüggesztették a munkát. Viszont édesanyjuk elvesztése természetesen alapjaiban határozta meg az új, hatodik lemez vonalait. A Magma egy rövid, velős és fájdalmas album lett.
De szándékosan lett ilyen rövid. Ilyet akartak csinálni: egy rövid, de velős és rideg albumot. Ki akarták magukból írni a fájdalmat és depressziót. Ennek megfelelően ez az album közel-távol nincs a korábbi Gojira lemezekhez. Sokkal kevesebb Gojira-féle sajátosságot és újító szándékot találni benne. Inkább merítettek korábbi dolgaikból és talán más stílusok is formálták a Magma-t, amit ez időtájt hallgattak. Nem is akart megérkezni első hallgatás után az album. Második és harmadik nekifutásra már nem akkora kapufa, de az első után valóban lehet egy kis “ez mi ez?” érzése az embernek. Egy interjúban nyilatkozta Mario Duplatier, hogy sokat tanultak a halálról. Ez minden percén érződik az új lemeznek. Zaklatott, szaggatott és nyugodtan kijelenthető, hogy zavaros ez egész. De azért nagy zenekar a Gojira, hogy ez a zűrzavar úgy van tálalva, hogy kéred mégis újra és újra. Minél többször futok neki, annál jobban érezni a zsigeri dolgokat és egyre mélyebbre lehet jutni a lemezzel a nyúl üregébe. Nem gondolom, hogy legjobban összeszedett Gojira album evör, de talán ennyire érzelmi alapút sem csináltak még.
Ha a rövid átvezető Yellow Stone-t - ami amúgy egyik black sabbathos riff áthallása kissé mélyebbre hangolva - és a lemezt lezáró Liberation-t levesszük a lemezről, akkor nettó 38 perc zenét kapunk, ami kevés is lehetne, de legalább a maradék nyolc dalban kivetnivalót nem nagyon találni. Bár személy szerint az előre bedobott három dalból nálam a Silvera kimondottan nem jön be, talán az lemez leggyengébb dala, a The Shooting Star és a Stranded méregerős szerzemények.
Mégis a lemez második fele az, ami valóban felemészti az ember lelkét. A címadó Magma igazán az első olyan dal a lemezen, ami magán viseli az összes Gojira stílusjegyet. Ezeket nehéz megfogalmazni, nehéz lefesteni szavakkal mondjuk egy széteffektezett riffet, de ha meghallgatod, tudni fogod. Ahogy a Pray dühöngő és fájdalmas kezdése és szokatlanul nyugtalanító hömpölygése nem hagyja pihenni az ember figyelmét. De az Only Pain - Low Lands tandem a lemez végére verhetetlen elegyet képez. Az album legmélyebb pontja hangulat alapján, de mégis a legjobb tíz percét adja a Magma-nak. Szándékosan nem írtam, hogy a tetőpontja a lemeznek, mert nem igazán érezni, hogy bármilyen vonalvezetése, íve lenne. Kissé hektikusan érkeznek egymás után a dalok, emiatt az egész lemez darabos és érdes - emiatt szokatlan is.
Nagyon várós lemez volt a 2016-os Gojira és nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy csalódás, mert a maga módján nagyszerű kiadvány ez is persze, de valahogy hiányzik a dalok közötti kitöltő anyag, a ragasztó, ami eggyé tapasztaná össze a kis darabokat. A kis darabok most megmaradnak kis darabkáknak és valahogy azt a feladatot kapja a hallgató, hogy ő ragassza össze, ha akarja, ha tudja. (4.5/5)
