Szerdán Budapest egy egészen tisztességes helyre kezdett hasonlítani. Az egyszeri élőzene-rajongó választhatott modern temetőbluest (Slim Cessna’s Auto Club), újraaktiválódni próbálkozó ex-tini poppunkot (Sum 41), kurrens top 10-es metált (Mastodon), és örökké aktuális, kompromisszummentes rockot (Danko Jones), és ha valakit kihagytam volna a felsorolásból, elnézést érte. A szervezőknek hála akár több buli is belefért az estébe, de úgy alakult, hogy jelen sorok írója a Joystixszal felvezetett Danko Jones fellépés minden pillanatát élvezhette ki, és nem árulok el nagy titkot, hogy Danko (ismét) nem okozott csalódást.
2017 kora nyarán a Mastodonnal egy időben fellépni lejátszott meccsnek tűnik, de ugye Andorra óta tudjuk, hogy ilyen nincs. A The Joystix viszont láthatóan úgy lépett színpadra, ahogy ilyenkor kell: lesz ami lesz alapon, mindent beleadva, hiszen nem minden nap fordul elő, hogy egy aránylag kis zenekar (vagy legalábbis nem széles körben ismert) egy olyan pseudo-underground világsztár előtt lép fel, mint Danko Jones. Az általuk képviselt slágeres punk rock nem teljesen az én világom, de el kell ismerni, tökéletesen értik a stílust. Hol egy kis New York Dolls, hol Motörhead, máshol Backyard Babies, és nagyjából képbe kerülhet bárki, hogy mire számítson egy Joystix bulin. A dalok teljesen rendben vannak, ahogy az arcok is, és a nagyjából fél órás műsor végén megfogalmazódott bennem az örök kérdés: ők miért nem, amikor a kategóriákkal semmitmondóbb dalokat író Imperial State Electric, vagy Sum 41 igen. Az előbbire talán Nicke Anderson lehet a válasz, az utóbbi számomra rejtély marad, mindenesetre jó látni, hogy a hazai underground is kényelmesen megugorja ezt a szintet.
Danko Jonesről már az áprilisi interjú során (jó, jó, sokkal korábban) kiderült, hogy hibátlan figura, határozott véleménnyel mindenről, ami zene, azzal a nem elhanyagolható ténnyel karöltve, hogy ő nem csak beszél róla, hanem éli is a rock and rollt. Kétségtelen, hogy még nem fulladt bele úszómedencébe, vagy nem gyakran hajít ki tévéket szállodák nyolcadik emeleti erkélyéről, de mindezektől eltekintve, ha valaki kíváncsi arra, hogy néz ki egy vérbeli rock and roll buli, akkor kevés jobb helyet tudok ajánlani, mint egy Danko Jones koncert. A pontosan este tízkor a színpadra lépett zenekar mostanában kiváló formában van, ami a legutóbbi lemezen is hallatszott, és szerda este is világosan látszott. A program valahol félúton volt a Wild Cat dalai és a best of között. Nyilván, egy új album megjelenésekor az előadók többnyire azt favorizálják (és akkor tekintsünk el azoktól a zenekaroktól, akiknek ez csak egy újabb ürügy a turnéra, valójában a régi dalaikból élnek), de ez most itt teljesen rendben volt. 
Az I Gotta Rockkal kezdődő programmal egy pillanatra sem engedett a szorításból a zenekar, és a durván másfél óra alatt lényegében minden sláger elhangzott. Nehéz lett volna elképzelni az estét – és nem is kellett – az ordas Thin Lizzy riffel megpakolt You Are My Woman nélkül, mint ahogy arra is nagyobb összegben fogadtunk volna, hogy lesz First Date, vagy Full Of Regret. De egy Danko Jones koncerten soha nem csak a zenén van a lényeg, hanem a figurán. Danko hihetetlen rock and roll arc, aki egészen zseniális módon bánik a közönséggel. Ha ezt nem tudod elképzelni: végy egy részt Jim Carrey gumiarcából, egy rész Gene Simmonst, a maradékot vegyítsd bármelyik menő standupossal, és meg is vagyunk. Az egészben az a hibátlan, hogy a vérprofin kidolgozott program minden egyes percében úgy érzi a közönség, hogy ez most csak itt, csak most, csak neki. A hakniszagú fellépések, a látványosan a pénzért lekötött bulik világában pedig ez a legnagyobb dolog, holott ennek alapnak kellene lenni.
Végül újra a nyitó gondolat: a közönség soraiban feltűnt egy-egy frissen vásárolt Mastodon póló is. A viselőiknek külön pacsi, ők a legszerencsésebbek, hogy két ilyen kaliberű koncerten voltak pár órán belül. Az, hogy másnap, pár óra alvás után hogyan mentek, mentünk dolgozni, pedig az igazi rock and roll életérzés: a kisimult arcú, kipihent munkatársak tekintete megfizethetetlen. Mert MI igen, ŐK pedig nem.
(Fotók: Bajcsi Dávid. A képek a koncerten készültek, és az A38 oldaláról származnak.)
