Majdnem pontosan két évvel ezelőtt jelent meg a Ventum Iam Ad Finem Est című hatodik nagylemez. Nyolc olyan tétellel, amik egyenként tettek le a kisszékre, hogy combomba szúrt könyökömmel kelljen kitámasszam aláhulló államat. Súlytól hajlott gerincem végéről lelógó fejem alatt gondosan. Az első perctől az utolsó dalig, melynek címe ugye The Sixth Extinction. Ahhoz pedig nem kell Kántor kutya remek szimatjával rendelkezni, hogy ma már tudjam, ez egy kikacsintás volt a banda részéről, hogy a történet honnan folytatódik. Hiszen a most megjelent album címe, mint az említett utolsó szám címe is, pontosan ugyanaz. Ahogy maga a háttértörténet sem változott. A dolgok ma is ugyanabba az irányba haladnak. A Nadir zenekar pedig csak újabb bizonyítékot ad, hogy megtalálta azt a végtelenül komor, de mégis fenséges zenei nyelvet, amiben tonnányi tehetetlenséggel mozog együtt a külső és a belső valóság.

A két évvel ezelőtti lemezhez fűzött írásomban - ahogy visszaolvasom - mintha furcsának tartottam volna azt, hogy ez a zenekar több, mint húsz év után írta meg a legjobb lemezét. Itt ülve most viszont az a furcsa, hogy nem azt írtam le akkor, ez egy jól valószínűsíthető természetes következmény. Két évtizednyi egymásra hangoltság. Az előttük járó kedvencek felé való mély elköteleződés. Aki kicsit közelebbről követi a Nadir történetét az tudja, hogy ezt az utat nem szegélyezik béna rajongói elvárások és a metálban is gyakran megcsillanó egoista figyeleméhség. Csak alázat és érzékenység. Meghúzódva a zene keménysége mögött, de ott vastagon. Úgy hiszem, aki nyitott arra amit hallgat, annak minden korábbi anyagnál átjött ez valahogy. Mindezek pedig hozták magukkal azt a fejlődést, ami elsősorban nem a zenében történt meg, de a zene milyensége tudja megmutatni azt. Hiszen itt van újabb kilenc nagyon komolyan megkomponált tétel, amelyek a tehetetlenséggel szemben ismét durva erőket mozdítanak és igazolják, hogy a Ventum Iam Ad Finem Est nem csak belenyúlás volt, hanem a folyamat része. Hogy honnan hova jutott el és mi ma a Nadir zenekar.

Egy mesteralbum után mindig nehéz dolga van egy zenekarnak, hiszen ott már adott egy kontúr, amely leginkább a belső elvárások miatt sem halványulhat el. Az elsőként publikus The Human Predator című dal viszont hozta a jó hírt az év elején, hogy a folytatás közel és a korábban kidolgozott ötletek mögött újabb ötletek sorakoztak bevetésre várva. A belépő tétel, amely az albumot nyitja hagyott egy sejtelmes percet megérkezni, mielőtt az ismerősnek ható nehéz gitárok az első málhát beleakasztották a nyakamba. S bár úgy tudom, hogy kizárólag az ének lett ugyanott rögzítve, ahol a korábbi anyagnál, míg az album egyéb részletei részben máshol kerültek felvételre, a hangzás nagyjából a korábbi alkotáséval azonos. Maga a szám pedig klasszikus Nadir középtempó, a már ismert zenei hatások fényében. Ahol a refrén egyből kapaszkodik. A gitárok pedig a végéhez közeledve játszanak egyre mélyebbre. A magasabb hangnemeknél nekem keleties az íz. A záródallam melankóliába fulladó, színtiszta metál szerelem. Még akkor is, ha ez talán az album legkönnyebben vehető tétele.

Hogy a The Debris Archipelago a spirálon lefelé, még inkább megcsavarjon belülről. Nem váratva meg az érzéssel, hiszen a nóta első akkordja is már abba az irányba hangol, ahol a komor Crowbar erő szoroz rá a Bolt Thrower mítoszra. A dobok dinamikája és az ének belépője után a közepénél ez a három perc ugyan kitör a merengő szenvedés fátyla alól, de a nyersebb tétel dacára a refrén mégis fájdalmas marad. A hideg tömeggel bíró kopár köveket pedig a Fragmented is görgeti tovább. A számokat többségében megíró Czetvitz Norbi és mellette Köves Hugó gitárjaiból úgy folyt át rajtam nagyjából három stílus legjava, hogy az semmilyen ellenállásba nem ütközött. Epikus bevezetés a gitárokon, a tárgyalásban megint csak együtt érkezik a tempó és az ének kegyetlensége, a befejezéshez közel csak csukva a szemem és rázom a fejem.

Az Along Came Disruption szintén az előző lemez által kijelölt ösvényen halad, bár Fekete Szabolcs dobjainak köszönhetően egy erőteljesebb death metál dinamika viszi előre ezt a számot. Ezt mutatta be a Nadir másodiknak az albumról és a két legnyersebb szerzemény egyike is ez lett.. Az utána következő Mountains Mourn ugyanis számomra abszolút vízválasztó tétel. A kétéves nyolc és az első három friss darab után azt hiszem hasonló dalszerkezettel bíró, morózus death / doom dolgokat vártam a folytatásban is. Ahogy persze valahol azt is kaptam, csak komplexebb, fifikás és így mindenképpen meglepő csomagolásban. Szétcsapott dobcucc után a lendület elképesztően viharos marad. Gál Ferenc keze alatt szakad a basszus, szakad minden lefelé, miközben a gitárokon tüneményesen sötét technika rezonál és fordul ismét a kemény aknataposó témák felé. Nehéz lenne megmondani, melyik számban nyújtja Tauszik Viktor a legsúlyosabb teljesítményt az ének terén, de sanszos, hogy lehetne ez az egyik. A műfaj nyilván nem kíván trubadúrt, de horzsolásokkal harapó hanghordozás érett és érzelmektől dús. Benne van, ami benne kell legyen. 

Mégis az Ice Age In The Immediate Future hármas Arctic címmel ellátott első fejezete lett a legérzékenyebb szám, ami engem illet. Ebben az ének nélkül hagyott három percben valahogy meghúzódik egy olyan finomra hangoltság - elsősorban a gitároknak köszönhetően - ami tök más más árnyékot vett, így sziget is a lemezen. De ezután még a To Leave It All Behind is hoz egy olyan témát a váltás után, amihez úgy éreztem, öltönyt kéne húznom, feketét, mert annyira komoly. Durván belépő, hideg death metál óriás ritkán hord ennyi érzést a lábam elé. Amit az egymásba fűzött dalok A Matter Of Survival című utolsó részével harmóniában akár messzebb is rugdoshatnék, de mivel itt már nem először hallottam az albumot, tudtam, hogy a zárótétel úgy is az arcomba fújja még egyszer mindezt. A fekete öltöny még rajtam van. A világot gyászoló francia monológ egy Volney nevű filozófustól származik. Mondanivalója pedig lényegében azt taglalja, hogy mi kellett ahhoz, hogy az öngyilkosságnak végül a fejlődés nevet adtuk. A sírba a sorok mögött maga a gitár dobja lezárásul az utolsó virágot.

Ezen a vonalon nem biztos, hogy minden alkotás szövegcentrikus, de az első néhány hallgatással párhuzamosan a Nadir új lemezénél mindenképpen érdemes elolvasni a dalok szövegét. A Grimm Distribution és az NGC Production kiadók közös gondozásában megjelent lemez idevonatkozó mellékletét a kezedben tartva ezt könnyen megteheted. Segíteni fognak átérezni azokat a gyilkos mélységeket, amik felett már csak kapaszkodva lóghat a mai ember, hogy egyáltalán túlélje önmagát. A The Sixth Extinction lemez minden mozzanatában ennek a folyamatnak az érzelmi vetületei hallhatók. Ha pedig hasonlítanom kellene ezt az anyagot az előzőhöz, az érdekes zenei fordulatok dacára is azt írnám, mindenképpen érzékenyebb és a mögöttes érzések terén még borultabb massza ez az új album. A zene tökéletes és szomorú harmóniában rezonál a belső tartalmakra. Mindezek mellett azonban egy üdvösebb harmónia is jelen van végig. Aki olvasott már el Nadir interjút, közelebbről vagy távolabbról ismeri ezeket a fiúkat az ugyanis tudja, hogy amit hall, azt miért ebben a minőségben hallja. Az együtt töltött hosszú évek, együtt gondolkodás, együttérzés is mind olyan megsejthető harmóniák, amik valószínűleg ott figyelnek a mára professzionálissá vált alkotásvágy mögött. Aminek csak köszönni lehet. Vagy megköszönni lehet. Mostanában ritkán kívánok nagyobb figyelmet egy underground bandának, mert egy bizonyos szint felett szinte mindig elveszik valami, de ezúttal remélem a Nadir zenekarnak, hogy ezeket a számokat akár külföldön is megtudják majd mutatni olyan koncerteken, ahova a műfaj azon elkötelezettjei lesznek meginvitálva, akik ugyanolyan viszonyban vannak a zenével, mint maguk a Nadir tagjai. Valahol egy másik szinten. Ahol ez az egész végül is szinte minden...
5/5