Nem volt oly’ rég, tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megszerettem a Shinedown zenéjét. 2012-es Amaryllis albumon volt az Enemies című dal, ahhoz csináltak egy fasza kis videót, aztán persze jött Bully, meg az egész lemez. Nem tudom miért mászott ennyire bele  a fejembe a floridai négyes zenéje. Nem túl bonyolult vonalvezetésű, amcsi, vagány stadionrock zene. Minden részlet adott, hogy fussak az ilyen elől, de valamiért megvettek kilóra. Aztán a kígyótojásos lemez (Threat To Survival) jött és szinte állandó vendége lett a kocsizós óráknak (State Of My Head mekkora zene) és idén pedig a Attention Attention.

A képlet persze most sem változott, de azért a múltból nekem úgy rémlik, hogy a piros lemezt könnyebb volt befogadni, mint a mostani, sárga albumot. Egyszerűen az elsőre kinyomott kislemezek, a Devil főleg, de a Human Radio (akkor se fogom leírni kiabálós nagy betűkkel írni a dalok címeit, mint a lemezen) is nekem nehezen akart megérkezni.

Viszont a jó hír az, hogy ez a két szerintem gyengébb dal a lemez két végén szerepel, ami között azért abban az 50 percben történik egy csomó olyan dolog, ami miatt azért mégis csak az a konklúzió, hogy érdemes nem sajnálni a időt a lemezre.

Igazi slágergyár ez a lemez, amiben az a jó, hogy nem kéri, hogy merülj el benne. Nem kell, hogy masszív, hosszú percekig tartó építkezéssel jusson el a katarzisig (holott mennyire imádom az olyan zenéket, sőt inkább főleg azokat). Az sem baj, hogy nem az album elején kezdesz, ahogy az sem para, a random maradt a lejátszás. Egyszerűen azonnal oldódó és együtt fütyörészős dalokat kapsz prompt.

Cserébe viszont ezek a dalok elég profik ahhoz, hogy annyira mindenféle izzadságszagú erőlködés nélkül kajálják meg a hallójárataidat.

Van itt minden, amire egy ízig-vérig rockzenei albumon szükség van. A Pyro vágtatása mellett szépen megfér a mélázósabb Kill Your Conscience vagy az epikusabb Monster, vagy akár az ultra rádióbarát Get Up vagy a Creatures. A totál belassult special című dal pedig zongorafutama tökre jó kibillenti az albumot végén a nagy rokkolásból, talán ezért maradt ez az egyetlen kisbetűs című dal.

Nem tudok sok minden negatív dolgot elmondani az Attention Attentionről. Talán azt, hogy nem az év legjobb lemeze, de nem hiszem minden albumnak az év lemezének kell lennie. A zenei komfortzónámon belül van is és még lesz is olyan lemez az idén, amit többre fogok tartani, mint a Shinedown idei korongját. De hogy kevés album lesz, amit ennyire önfeledten fogok tudni előrángatni, ha a valamit “csak úgy” hallgatni akarok, ez tuti biztos.
 

A Shinedown simán hozta a kötelezőt, de nem a szó ac/dc-i értelemben: magas színvonalú és változatos rock album ez, kínzó és fájdalmas klisék és önismétlés nélkül.