A “chisel” jelenthet vésőt, feszítővasat, de lopást, csalást, átbaszást is. Egy ilyen névvel talán nem túl meglepő, hogy a londoni The Chisel punkban utazik, közelebbről a hőbörgős oi!-ban erősek, híven az olyan ősökhöz, mint az Cockney Rejects, a Cock Sparrer vagy az Angelic Upstarts.
A working-class imidzs is stimmelni látszik: bomber dzseki, Fred Perry póló, Doc Martens pipa, pofára meg inkább azt mondanám, hogy ezek itt valami balhéra készülnek, bár az adott kultúrkörön belül ez végül is nem zárja ki a zenekarozást sem. Azért bízzunk benne, hogy a srácoknak csupán fizimiskára jár a letöltendő és egyedül a színpadon rosszalkodnak.
A rosszalkodás alatt persze azt a jó kis karcos punk/hc zenét értem, aminek az esszenciája a What A Fucking Nightmare című legújabb albumuk, bár pont a karcosság tekintetében az első dolog, ami pofán találja a hallgatót az a kifogástalan megszólalás. Nekem mondjuk az jobban fáj, ha valami szarul szól, így maximum az öreg vaskalapos punkok kiálthatnak árulót a The Chiselre, a muzsikára viszont tőlük is jár egy jó nagy adag turha elismerésképpen.
Dülöngélős kocsma-punk, az UK82 gorombasága, meg egy kis NYHC, kb. ennyi a recept amivel a The Chisel ugyan nem találja fel újra a műfajt, helyette viszont igazi best of műsort csinálnak. Nekem nem kifejezetten zsánerem ez a együtténeklős bebaszós keménykedés, a kelta punkkal meg egyenesen ki lehet kergetni a világból (a lemez negatív csúcsa nálam a Those Days ahol a sörszagú csordavokált még skótduda is súlyosbítja), de szerencsére az olyan dalok, mint a klasszikus 77-es punk rock hagyományait ápoló Living For Myself, a darálós hardcore No Gimmicks, a hasonlóan drótozott Evil By Evil vagy a rock ‘n’ rollos Bloodsucker egyensúlyban tartják a produkciót, így végül tényleg mindenki megkapja a magáét.
Nem ez lesz nálam az év lemeze, sőt az sem biztos, hogy a közeljövőben újra meghallgatom, de vannak élethelyzetek meg hangulatok, melyekhez nagyon jól passzol majd a What A Fucking Nightmare proli-punkja.
Fotó: Gavin Watson
