Nagy várakozás előzte meg a május 2-i metalcore ünnepet az Akváriumban, hiszen már hónapokkal a kiírt esemény előtt az eredetileg KisHall szétzúzására tervezett koncertre akkora érdeklődéssel volt a hazai közönség, hogy a szervezők úgy döntöttek átengedik a NagyHall-t erre a jeles rendezvényre. A számításuk abszolút bejött, gyakorlatilag a helyszín zsúfolásig megtelt mosh-ra éhes közönséggel.
Szerencsére vagy sem, ezt mindenki döntse el maga, metalcore bandákból nincs hiány mostanság. Az viszont már más kérdés, hogy milyen minőségben érkezik meg a napi breakdown-adag. Nehéz is kitűnni a tömegből, de a headliner Landmvrks esetében a titkos fegyver Florent Salfati énekes, aki egy igazi jelenség és tehetsége abszolút garancia lehet a minőségre.
A társheadlinerre sem lehet panaszunk az ohio-i The Devil Wears Prada (TDWP) személyében, akik lassan 20 éve aprítanak a terepen. Már ez a két név önmagában is beindítja a nyálelválasztást a metalcore kedvelőiben. Ha még ez sem lenne elég a manchesteri Guilt Trip és szintén Ohió-ból érkező Like Moths To Flames volt felelős az európai-amerikai táncdalfesztivál behangolásáért.
A Guilt Trip-re az egyik szerkesztőségi kolléga hívta fel a figyelmem. A csapat 2016 óta van jelen a színen, az Unrelenting Force EP-jük repítette őket fel a térképre. Tavaly ősszel jelent meg második albumunk Severance címen, ami elég jó kritikákat kapott és igazából én is ezzel a lemezzel melegítettem a csütörtök estére.
A korai, 18:30-as kezdés ellenére már az első zenekarnál lazán ugyan, de telítődött az Akvárium. A brit ötös fogat pontosan indított és gyakorlatilag fél óra alatt, ha emlékezetem nem csal, közel 10 számot kalapált végig. Nonstop hardcore és trash támadást nyújtottak elképesztő precizitással és magabiztossággal. Elég csak megemlíteni a váltakozó tempójú Sweet Dreams-et vagy a Severance című szerzeményeket. Az énekes Jay Valentine folyamatosan tüzelte egy kis ugrálásra a közönséget és nem is maradt el az eredmény. A Tearing Your Life Away alatt tobzódtak az energiák és szép kis circle-pit verte fel az Akvárium porát... Nem mintha addig ne lett volna mocorgás, végig repkedtek a hajak és testek a levegőbe. A rövid, de annál masszívabb Thin Ice zárta a Guilt Trip első magyarországi pusztító riff-arzenálját. Az egész produktumukban benne volt a trash izgalma, nyers énekkel a dacos hardcore energiája.
Az ohio-i kontingens első fellépője a Like Moths To Flames mindenféle bűntudat nélkül ott folytatta a zúzást, ahol a britek abbahagyták. A The Cycles of Trying to Cope címet viselő hatodik stúdió albumukat hamarosan teljes egészében is megcsodálhatjuk és most nyitányként rögtön élőben kaptunk is egy kis ízelítőt az új anyagról. Kezdésnek az igencsak baljós hangulatú Angels Weep következett, majd gyorsan a Habitual Decline aprított egy jót a tömegben. A frontember Chris Roetter folyamatosan kommunikál a közönséggel. Egyértelművé tette, hogy itt most bepótoljuk az elmaradt tesiórákat. Egy-két motherfucker-rel nyomatékosította a népet, hogy amikor azt mondja jump, akkor nincs tétlenkedés, rövid az idő, a fél órát bizony ki kell maxolni.
A dallamos agresszió és a féktelen szenvedély örvényében óriási lendülettel és erővel zúzták végig a szettjüket. Az új anyagról megkaptuk még a Kintsugi élő változatát, ami kimondottan jó fogadtatást kapott az amúgy teljes extázisban ugráló tömegtől. A show végét a Bury Your Pain jelezte, ekkorra a circle-pit irányítatlanul hömpölygött át az egybegyűlteken.
Az első két zenekar lelkesedése, ragályos energiája tökéletesen megalapozta a hangulatot a headlinereknek. A technikai szünet pedig lehetőséget adott a „táncparkett” hőseinek egy kis hidratálásra, hogy aztán a következő etap-ot is hasonló lendülettel lehozzák a darálóban.
A The Devil Wears Prada színpadra lépésre gyakorlatilag teljesen megtelt a placc, kézzel tapintható volt a várakozás. Kedvelem a Prada-t, de rajongónak nem mondanám magam, amit viszont láttam teljesen lenyűgözött. Az első perctől az utolsóig vér profi koncertet kaptunk. Az egész banda nagyon egyben volt és ahogy megszólalt a Watchtower tényleg a falhoz vágta az embert. A zúzda teljes erőbedobással menetelt, a közönség kedvencek, mint a Salt vagy a Broken alatt a „crowdsurfing” okozott egy kis fejfájást és melót a biztonságiaknak. Mike Hranica és Jeremy DePoyster kettőse teljes összhangban működött együtt. Még a kicsit megosztó, az idei évben kiadott Ritual és a, mint megtudtuk a hölgyek kedvence a Chemical is hatalmasat szólt a helyszínen. Egyszerűen úgy elment az egy óra, hogy mire feleszméltem már az utolsó szám, a Sacrifice hömpölygött. A közönség tombolása, az állandósult, intenzív mosh-pit visszatükrözte a színpadi energiát. Holly shit! Well done, motherfuckers!
Egy hosszabb szünet következett, hogy kellőképpen megterítsenek a főhősnek, de szerintem ezt senki nem bánta, főleg, aki fél 7-től a darálóban nyomta. A színpadon a háttérben vészjósló, piros tekintetével néz ránk a Creature és hát mással nem is kezdődhet el a buli. A francia rapbetét alatt szépen felugrál a zenekar a porondra, majd ahogy kell az „I am the Creature” felkiáltással elszabadul a pokol és berobban a buli. Mintha az összes eddig bent maradt energia most tört volna utat… Frankó kis entré a franciáktól. A folytatás sem volt leányregény a Death és a Blistering egy nagy circle-pit szörnyet (ha eddig nem létezett ilyen kifejezés, most már van) eredményezett. Már az első akkordtól kezdve a zenekar kollektíven fenntartja a robbanásszerű energiaszintet, amihez egyre instabilabbá váló mosh is párosul.
Florent Salfati különösebb gond nélkül nyomja a sikolyokat, a death morajlásokat, ugyanúgy mint a tiszta éneket vagy a gyors rap betéteket. A szett közepetáján rendhagyó módon adott egy rövid pihenőt a zenekar tagjainak, míg énekesünk egy gitárral a kezében szólaltatta meg a Suffocate című számot. A banda tagjai aztán fokozatosan visszatértek, hogy a pikáns zárás azért tuti legyen. Jó kis átvezetés a következő etapra.
A Lost In A Wave gyilkos breakdown-jait és deathcore szekvenciát zabálja a közönség. A refrént egy emberként üvöltik az éterbe, akárcsak a banda technikai képességét igazoló Rainfall alatt is, ami kollektív elismerést váltott ki a rajongókból.
A pokolian jó zárószám is erősre sikerült, a Self-Made Black Hole finoman fogalmazva is kéményére állította a házat, kezek és lábak is a magasban… Van itt minden, ami egy metalcore buliban elengedhetetlen.
Tudom, lehet egy kicsit elfogult vagyok, de azt gondolom, hogy a Landmvrks valami egész különleges csapat ebben a kissé zsúfolt műfajban. Remélem nem kell újabb 8 évet várni a következő budapesti fellépésükre.
Kicsit félve indultam neki az estének, négy zenekar, hasonló műfaj, tartottam tőle, hogy pont a végére lesz tele a fejem a breakdown-okkal, pedig pont a Landmvrks volt a favoritom. Szerencsére nem így lett. A Guilt Trip abszolút meglepetés, de az amerikai delegációra se lehet semmi panasz. Mindenki tudott valami egyedit adni, amitől nem vált zeneileg egysíkúvá ez az este.
Stílusosan csak annyit tudok mondani rácsatlakozva egy kicsit a kollégák podcast-jára, hogy menjetek koncertre motherfuckers!
