Valószínű ezen sorok olvasóinak nem okoz gondot felsorolni néhány olyan, ma is létező zenekart, akiket a NWOBHM termelt ki magából és még napjainkig is sikeresen működnek. Annak ellenére, hogy azért a műfaj 80-as évek végi mélyrepülése nem kímélte egyik bandát sem, az igazán nagy ikonok végül sikeres utat jártak és járnak be napjainkban is. Azoknak, akik szeretik a különlegességeket az Iron Maiden / Saxon / Judas Priest szent háromságon túl is vannak lehetőségek egy kis csemegézésre.
Az egykor John Sykest is soraiba tudó Tygers of Pan Tang sosem tartozott igazán ezen műfaj fő sodrásába és bár az első lemezeik nemcsak ígéretesek, de emlékezetesek is voltak a Tigrisek nem futottak be akkora karriert, mint a fent említett pályatársaik. Ehhez valószínű hozzájárult az is, hogy egy meglehetősen hosszú szünet után a 1999-es visszatéréskor már egy teljesen másként működő zenei szcéna várta őket. Szerencsére ez azért nem tántorította el Robb Weir-t, hogy aktuális zenésztársaival újra dalszerzésbe fogjon. Legutóbb április végén adtak ki Live Blood címen egy koncertalbumot, ami egy életműnek is tekinthető és gyakorlatilag ez az első koncertanyag, amin teljes egészében Jack Meille énekel.
A magyar rajongóknak egészen 2024. május 9-ig kellett várni, hogy itthon is élőben láthassák a legendás Tigriseket és a jeles eseménynek az Analog Music Hall adott otthont. Teltház ugyan nem volt, de azért, ha szellősen is a nézőtér megtelt ezen a csodás tavaszias estén. Az Euthanasia az 1980-as Wild Cat című debütáló album nyitódalával vette kezdetét az este és Jack Meille tolmácsolásában életre kel a brit heavy metal fénykora. Az expresszív énekes „Készen állsz a rockra a Tygerrel?” kérdéssel szinte lélegzetet sem véve a folytatásban a Keeping Me Alive-val már át is ugrik pár évtizedet. Lelkesedésből nem volt hiány, Meille karmester rendkívül közvetlen és irgalmatlan gyorsan kapcsolatot teremtett a közönséggel. Meg is volt az oda-vissza szeretés seperc alatt. A színpad előtt összegyűlt maroknyi sereg egy emberként énekelte a refréneket legyen akár az a
nyers Gangland vagy a szett közepén felcsendülő hamisítatlan heavy metal hangzású, tipikus közönséget megmozgató szám a Back For Good.
Ezen a ponton már a zenekar többi tagja is részt vesz a közönségszórakoztatásban. Van itt minden kérem, homlokra ragasztott gitárpengető, közönséggel lepacsizó énekes. Bár az újabb szerzemények, akár az Only The Brave szépen megférnek a klasszikusok mellett, nem lehet letagadni a korábbi anyagok erejét és hatását. A Slave to Freedom alatt a színpadhoz közeli rajongók szó szerint itták Robb Weir szavait… hirtelen ötlettől vezérelve a gitáros óriási elánnal fújta ki száján a vizet a rendkívül lelkes, izzadt rajongók felé.
Nem volt megállás, a szünet előtt egy igazi a NWOBHM himnusz, a Suzie Smiled következett. Ezen az estén az énekes maga a látványelem. Hangfalról ugrál, bohóckodik és erre agitálja zenésztársait és a közönséget is. Ahogy az este a végéhez közeledik, kiszabadulnak a démonok a Hellbound megtáncoltatja az egybegyűlteket, majd a Love Potion No.9 lázadásával a zenekar diadalmasan lezárja a közel kétórás szettet. De az este itt nem ér véget... Külön szimpatikus húzás, hogy a koncert végeztével lehetőség volt fotózkodni a Tigrisekkel, közvetlen közelről is lepacsizni, kezet fogni a zenészekkel.
Örömmel jöttek, örömmel zenéltek kell ennél több egy kiváló estéhez?
