Nem én vagyok a legnagyobb Deicide-szakértő a világon, a klasszikusaik sokat pörögtek nálam is, de az újkori termésből egyedül a legutóbbi kissé középszerűre sikeredett Overtures of Blasphemy-t hallottam teljes egészében. Nem mondom, hogy a plafont verdesték az elvárásaim az új korong iránt, és ezen csak tovább rontott, amikor megláttam az ötlettelenségről árulkodó AI-borítót, de végül kellemes meglepetés lett a Banished by Sin.
A 6 évvel ezelőtti lemez is rendben volt, de akármelyik death metal banda kiadványa is lehetett volna. Úgy érzem az új terméssel visszakanyarodtak egy régisulisabb irányba, a vehemencia, a thrash behatású riffelés, a kaotikus szólók, a rétegzett démoni vokálok (hogy ez mennyire hiányzott), mind-mind Glen Bentonék bemutatkozó albumát juttatta eszembe. Tökéletes indítás a From Unknown Heights You Shall Fall, szépen összefoglalja mire számíthatunk az elkövetkezendő szűk 40 perc alatt. A gitártémák a 80-as évek végét, 90-es évek elejét idézik, amikor még nem vált el egymástól teljes mértékben a thrash és death metal, gondoljunk csak olyan klasszikusokra, mint az Altars of Madness, Scream Bloody Gore, From Beyond vagy a self-titled Deicide. Imádom ezt a korszakot, ad a daloknak egy fékezhetetlenül fortyogó élt, lelki szemeim előtt pedig már most is látom azokat a circle piteket, amiket elő fognak idézni augusztus 6-án a Barba Negrában.
Ne feledkezzünk meg a banda titkos fegyveréről, Steve Asheim-ről sem, aki Glen mellett az egyetlen, aki minden Deicide kiadványon szerepelt. Nem tudom mit csinált az Overtures… felvételeinél, de ég és föld a különbség a teljesítményében. Brutális erővel üti a bőröket, a precizitása elképesztő, és a tempón is csavartak jócskán felfelé. 54 évesen nem semmi, nem sok dobost tudnék mondani a korosztályából, aki még mindig ilyen kíméletlenül üt.
Viszont az abszolút kedvencem a vokálokat illeti. Glenn kifejezetten jó formában van, rég hangzott ennyire dühösnek, és amikor egyszerre nyomják Steve-vel (aki a magasabb sikolyszerű hörgésért felel) az maga a death metal fülorgia. Tökéletes balansz a két fajta hörgés közt, erre aztán tényleg minden oldschool Deicide rajongó elégedetten fog bólogatni.
Szépen is szól az anyag, tiszta, de nem túlpolírozott, a basszusgitár sem veszik el a háttérben, és csak még ütősebbé teszi az albumot. Ebbe tényleg nem lehet belekötni… nem úgy mint a borítóba, de ugye mint tudjuk, sose az alapján ítélkezzünk. Kicsit szomorú, hogy az utóbbi időben inkább a botrány miatt kerültek reflektorfénybe, a zenéről nem sok diskurzust láttam. Márpedig megérdemelnék, az előzetes nyilatkozatok alapján többször is a klasszikusaikhoz hasonlították a Banished by Sin-t, ami mindig egy veszélyes lépés, de itt most végre nem hiába példálóztak. Persze, a régi anyagokhoz lehet sokaknak nem fog felérni már csak a nosztalgia miatt sem, de az kétségkívüli, hogy atom formában van most a Deicide.
Jó párszor lepörgettem az albumot és mindig nagyon gyorsan elrepül, egységesen erős, nincs rajta töltelék. Fogós refrénekből is van bőven, elég csak kiemelnem például a címadót, a Doomed to Die-t vagy a Ritual Defied elsőre megjegyezhető sorait. Csúcspont még a hozzájuk képest kifejezetten melodikus gitártémákkal operáló Woke from God.
Ha kissé elengedted már a banda kezét, netalán a borító tántorított el, itt az idő adni neki egy esélyt, garantálom hogy már az első 1 percben meggyőznek, ha közel áll a szívedhez a halálfém. Hiába a stílus veteránja a Deicide, nem számítottam egy ilyen tesztoszteronbombára csaknem 30 évvel a Once Upon the Cross után. A koncert pedig kötelező, remélem ezek után ott is tetten érhető lesz a fékezhetetlen energia!
