Van ez a zenekar, akik több, mint három évtizeddel ezelőtt benyitottak a színpadon azzal, hogy "but why am I going insane, why am I the one to blame" és ezzel azonnal kiharcolták a dühös kölykök azon válaszreakcióját, hogy ezt onnantól mindenki velük akarta üvölteni a mikrofonba a legvadabb és a legőszintébb átéléssel, még akkor is, ha ezért harminckét egymásnak feszülő tajtékos testen is kellett átgázolnia a színpadig. Van ez a zenekar, akik több, mint három évtizeddel ezelőtt benyitottak a Victim in Pain című lemezzel, aztán az évek alatt kiadtak még kilenc nagylemezt és néhány koncert lemezt, amiken gyakorlatilag alig változtattak zeneileg vagy szövegileg, és ennek ellenére most, azok akik akkoriban hallgatták őket, és azok is akik útközben később találkoztak velük, ugyanolyan izgalommal voltak képesek várni ezt az új The American Dream Died című lemezt, mint egy másikat korábban bármikor. Szóval teljesen jogos a kérdés, hogy hogyan lehetséges ez?

Úgy, hogy amikor Agnostic Front lemezt hallgatsz, vagy egy koncertjükből veszed ki a részed, akkor megszűnik a külvilág, és mit sem számít az ami odakint van. Úgy, hogy ez a zene egészen egyszerűen full kontakt. Leginkább attól él, hogy neked minden idegszálad megfeszül, és te attól élsz, hogy végre minden idegszálad megfeszíttetett. Hogy mikor hallgatod azt érzed, hogy te is harcolsz és részese vagy annak, hogy bármi ami áll, azt velük együtt le is döntheted. Mert az Agnostic Front igazából kicsit mi vagyunk. A mi tehetetlenségünk, a mi dühünk, a mi valahová tartozni akarásunk, a szemben állásunk, a hangunk. A hardcore zene ugyanis egy nagy közös én védelem. A zenekarok részéről egy olyan cselekvés, ahol a bennük és bennünk felhalmozódott feszültség találkozása, abszolút pozitív kimenetelű élménybe - és üvöltözésbe, éneklésbe - csap át.

Egy ekkora legendától egy új lemez, pedig mindig nagy ajándék. Hiszen akik olyan himnuszokat tudhatnak magukénak, mint a United Blood, a Your Mistake, vagy a For My Family, bizony egy új lemez nélkül is körbe turnézhatnák a világot hatvanszor úgy, hogy még mindig ökölbe szorul minden kéz, és mindenfelé fakad a színpadról épp elrugaszkodó és aláhulló örömkönny. Azon túl pedig, hogy ajándék, még igazi nosztalgia is, és közben persze friss, na meg kemény, mint az a bizonyos vídia. Mert habár ahogy írtam, óriás különbség nincs két Agnostic Front album között, de azért mégis csak voltak korszakok, apró változásokkal, és én úgy éreztem, ezekből mind kapunk ízelítőt most ezen az új lemezen. A kezdő négy szám például abszolút a csapat első négy lemezét idézi. Azt az ultra combos, nyers, kapkodó hardcore / punkot, amit itt a címadó dal mellett a Police Violence és az Only in America képez le, és ami leginkább az első két lemezre volt jellemző. Aztán jön a negyedik Test of Time című dal, amiben már ott a szóló, és sokkal inkább crossover thrash, mint ahogy a harmadik, illetve leginkább a negyedik One Voice című lemez legtöbb szerzeménye is volt.

Majd a Never Walk Alone és az ezredforduló környékén az Epitaph kiadónál megjelent három nagylemez íze. Ami egy sokkal punkosabb, énekelhetőbb, refrén gazdagabb oi slágereket felvonultató időszaka volt a zenekarnak. Ezzel a vonallal kóstol meg minket még a lemez vége felé az Attack! és a már - már szentimentális Just Like Yesterday is. De vannak itt még a kezdéshez visszakanyarodó, pár másodperces bungee jumping szerű adrenalin pumpák, mint az Enough is Enough, illetve az I Can't Relate. Meg a szintén vastagabb, fémesebb hangzással dongató Another Voice és Warriors anyagait megidéző We Walk the Line és a Social Justice. Aztán pedig a csúcspont, az Old New York című szerzeménnyel. Nem hittem volna, hogy Vinnie Stigma pár évvel ezelőtt megjelent New York Blood című szólólemezének címadó dalánál fog még nagyobb lokálpatrióta hardcore himnusz születni, de ez valahogy mégis megtörtént. Ami persze egy olyan a New York City nagyvárosi kultúráját a zenében és más területeken is éltető - Mike Gallo klasszikus Barber Shop tulajdonos is, Vinnie társtulajdonos a New York Hardcore Tattoo szalonban, Miret aktív szervezője az évenként megrendezett Black and Blue Hardcore csúcsfesztiválnak - banda életében nem lehetne meglepő, de mivel annyira ütős, valahogy mégis csak az.

Szóval ez a Freddy Madball produceri munkáját dicsérő új anyag sem lett kevésbé klasszikus, mint azok a lemezek, ahol olyan más producerekkel dolgozott együtt a csapat, mint Lars Frederiksen, Billy Milano vagy Jamey Jasta. Sőt úgy tűnik ezekre az időkre is visszatekint ez a remekbe szabott új cucc. Ehhez pedig hozzájön, hogy a csapattal hamarosan találkozhatunk is, az idén a szülővárosomban megrendezendő Rockmaratonon, ahol én is - és mindenki a saját pajtás köreivel - együtt üvölthetem a sorokat, hogy " for my family, for my friends" azokkal, akikkel együtt nőttem fel, és kicsit ezen nőttünk fel. Ugye érzed, hogy ez milyen végszó? Hardcore Still Alive!