Fenntartások és zárójelek nélkül kijelenthetjük, hogy az angol zenekar a gótikus rockzene egyik szinonimája – vérmérséklettől függően az egyik szót akár zárójelbe is tehetjük – , Robert Smith pedig maga a The Cure. A falfehérre meszelt arcú, torzonborz figura a The Cure lelke, a dalszerző, szövegíró, énekes, gitáros, frontember, nem utolsó sorban pedig az előbbi külsőségekből adódóan a nagyközönség is vele azonosítja a dél-angliai zenekart.
A The Cure a pályafutása első másfél évtizedében ha rendszertelenül is, de előszeretettel jelentetett meg koncertlemezeket. A ’90-es évek elején ráadásul gyors egymásutánban, bő két év leforgása alatt három hivatalos élő albumot is kiadtak. Ezek sorában a párizsi felvétel épp az utolsó volt.
Értelmetlen ezen kiadványok rangsorolása, a Paris című anyag ráadásul a szintén 1993-ban kihozott londoni felvétel (Show) ikertestvére. Hogy annál az évnél maradjunk, hasonló a kettő egymáshoz való viszonya, mint az Iron Maiden szintén akkoriban publikált A Real Live/Dead One koncertanyagainak.
A kiadás apropója azonban nem egy meghatározó zenész távozása, hanem az addigi legnagyobb siker, a Wish album turnéjának dokumentálása volt. Jómagam ebből a párosból elsőként egy szitává másolt szalag útján a Show kazettával ismerkedtem meg, a Paris című anyag csak jelentős fáziskéséssel, évek múltán jutott el hozzám.
Az 1992 őszén a francia főváros kilencezer fős koncerthelyszínén, a Zenith-ben rögzített anyag épp egy év múltán, 1993 októberében jelent meg. Érdekesség, de a zenekar korabeli hazai státuszát jól tükrözi, hogy a Paris koncertanyag létére a MAHASZ lista huszadik helyéig jutott. A megszólalásról csak annyit, hogy ha az egyes dalok között – és néhány nóta közben – nem lenne hallható a közönség, a cucc simán elmenne stúdiófelvételnek. Kb. a ’89-es a Disintegration lemez hangképe köszön vissza. A leginkább élőnek az itteni változatok közül a közönséget is megénekeltető Play For Today tűnik.
A Paris amúgy eredeti változatában egy tizenkét dalos, szűk egy órás anyagként kivonatolta az 1992. október 19-22 közötti élő felvételeket. Bár a Wish turnéjáról van szó, arról a lemezről csak két nóta, az Apart és az A Letter to Elise került fel a korabeli CD-re, még a korai Seventeen Seconds lemezt három darab is képviseli. Talán ez a számadat önmagában is érzékelteti, hogy a Paris lényegében a Show második része volt. A végső változaton a legnagyobb slágerek közül is csak a Disintegration korszakos Lovesong és az épp aktuális single, az A Letter to Elise kapott helyet.
Az érdekességek, különlegességek, kevésbé nyilvánvaló darabok közül mindenek előtt a nem lemezes, ősi Charlotte Sometimes dalt kell megemlíteni, de a Dressing Up vagy az In Your House sem tartoznak az élőben agyonjátszott tételek közé. Az idei újrakiadás érdekessége azon túl, hogy a remastert maga Robert Smith jegyzi, maga a két bónusz. A Hot Hot Hot! extraként a megszokott helyen, a lemez legvégén kapott helyet, még társa, a Shake Dog Shake formabontó módon a remaster nyitó darabja lett.
Ahogy a bevezetőben említettem, a felvételek idején a The Cure a basszusgitáros-őstag, Simon Gallupot leszámítva Robert Smith kísérőzenekara volt – nem véletlenül került a frontember arcának részlete a borítóra. A Paris nem feltétlenül a Wish időszak tökéletes élő lenyomata, azt a szerepet a diszkográfiában ikertestvére, a Show tölti be, az előbbi anyag inkább a rajongótábor kemény magját szólítja meg úgy, hogy három évtized múltán is van mit mondania.