Blackie Lawless és csapata nem tűnik el a süllyesztőben. Gyerekkoromban féltem tőle, mint az ördögtől – igaz a Maiden-től is paráztam - és Inside The Electric Circus, valamint Headless Children című a 80-as évek végén kiadott lemezeit lengyel kazettán vásároltam meg, majd hallgattam rongyosra. Aztán az ember felnőtt és Blackie fekete parókájával együtt szem elől veszett.

A mester azonban, ha mindig más összetételű brigáddal is, de szépen termelte a lemezeket az elmúlt években is, a Babylon, már a tizenötödik a sorban. Mivel Lawless tulajdonképpen egyedül a W.A.S.P. nyilván 27 év alatt kicsit már kifogyóban van az ötletek tárháza. Sokan a szemére vetik, hogy a régi témákból él, és azokat veszi elő időről időre, és megújulásnak jele nincs, de hát valljuk be őszintén, hogy jó pár veterán zenekar a régmúltból vigéckedik még mostanság is, csak mindegyiküknél máshogy ítéljük meg a helyzetet. Míg másoknál a kornak megfelelő hangzásról és új lendületről regélünk, addig a W.A.S.P.-nál gyakran hallom a kiégett jelzőt a zenekarral és Lawless-el kapcsolatban.

Lawless most is a férfiba oltott smirgli hangú Bonnie Tyler - csak azért még sincs olyan jó hangja – de egészen jó dolgokat hozott itt össze, igaz kicsit karcsúra sikerült a termés, merthogy a Babylon-ra felpakolt kilenc dal közül a Burn egy Deep Purple feldolgozás, míg a Promised Land-et Chuck Berry prezentálta először. Kicsit úgy tűnik, mintha kényszer lett volna két évvel a Dominator után új albumot kiadni.
A maradék hét dalban kapunk jó és kevésbé jó dolgokat. Az  mindenképpen jó, hogy Doug Blair gitáros nagyon faszákat szólózik szinte mindegyik dalban, az már kevésbé, hogy a mester, mivel összesen kilenc dal van a lemezen egy kicsit sokáig húzza a dolgokat, hogy a játékidő azért meglegyen. A figura a korábbi rockoperás jellegtől eltérően most egyébként a rakenrollos hard rockra lett kihegyezve és kocsiban élvezet ezt a zenét hallgatni legyen szó a Thunder Red tipikusan amerikai talpalávalójáról, a Seas Of Fire és a Babylon's Burning döngölősebb riffjeről, vagy a nyitó Crazy sodró hard rockjáról. A Godless Run nyálas balladáját mondjuk kihagytam volna.

Én örülök, hogy Blackie Lawless még itt van a karcsú termés ellenére is. A világot nem fogja már megváltani a W.A.S.P., az aranylemezek kora lejárt, de pár kellemes percet még szerezhet sokaknak. Négyest akartam eredetileg adni, de a mindösszesen hét saját szám, ha nem akarok elfogult lenni egy fél pont mínuszt mindenképpen „megér”.