Jeff Waters, aki maga az Annihilator egyszemélyben, a covid-időszak alatt unatkozva úgy gondolta, hogy bő 30 év thrashelés után szívesen készítene egy hard rock szólólemezt. Végül három lett belőle, az All That Jive ezek közül a második.
A három album úgy állt össze, hogy bár mindegyik a tágan értelmezett hard rock műfajba sorolható, mégis, valamennyire eltérjenek. A tavalyi elsőn a 70-es, 80-as évek rockzenéje adta az ihletet, különösen a Van Halen dolgai. A mostanin a lazább, rakendrollosabb témák sorakoznak, a jövő tavaszra várható The Sheeple Swing pedig valamelyest szigorúbb lesz majd. Az „ugyanaz, de mégis más” vezérelve többször tetten érhető: mindhárom lemeznek „táncos” címe van, a remek borítót ismét Havancsák Gyula alkotta, és a billentyűs zenésztárs, Bob Katsionis (Firewind) ezen a lemezen is fontos szerepet kapott. Az énekes Stu Block szintén nem új a Waters-művek ismerőinek, de megfordult a korábban szebb napokat látott Iced Earth-ben is.
Máig emlékszem, milyen lelkes lettem, amikor először hallottam Jeff ötletéről. Az Annihilator eleve közel áll hozzám, és ott sem csak a sikálás ment; gyakran álltak elő dallamosabb szerzeményekkel, uram bocsá’ lassú számokkal. Az is köztudomású, hogy Jeff nemcsak az egyik legnagyobb rifflord, de remek dalszerző is. Aztán egy kicsit megingott a lelkesedésem, amikor megtudtam, hogy három lemez jön, mert gyakori tapasztalat, hogy amikor hirtelen megszalad a ceruza (egér), az alkotónak nehezére esik szigorúan szelektálni. A tavaly megjelent Armageddon Boogie azonban megmutatta, hogy kár volt aggódnom, azt a lemezt a mai napig szeretem (ismertető ERRE).
Az All That Jive kapcsán már kevésbé vagyok lelkes. Hiába készült mindhárom album egyszerre, a (még) lazább hard rock nem fekszik annyira Jeff-nek. Egyformák, sablonosak a dalok, különösen az ének, és különösen a verzék. Stu Block olyasmi vokalista lehet, mint Ronnie Romero, aki bármit elénekel, valószínűleg jó is vele dolgozni, de feltételezem, hogy módjával járul hozzá a dalszerzéshez, illetve a dallamok végső formába öntéséhez. Ronnie-val ellentétben még csak nem is karakteres a hangja, nem jön át a karizmája a hangfalakból – már ha van neki olyan.
A zenei rész, és különösen a produkció az All That Jive erős oldala. Annyira, hogy többször volt olyan gondolatom, hogy szívesen meghallgatnám instrumentális változatban. Bámulatosan szól a lemez: Jeff a saját stúdiójában vette fel analóg eszközökkel, közben temérdek hangszert és erősítőt használt. Sok gitárszóló van, tetszik, hogy a szintik is prominens szerepet kaptak, de még a basszusgitár is jól kivehető. Azonnal átjön a lazaság, a tétnélküli, izzadságszagtól mentes örömzenélés. Végig dobol a lábunk, miközben halljuk – ha egy házibulin ők játszanának, senki sem panaszkodna a hangulatra.
Ezekre a remek alapokra illesztették a jellegtelen-dallamtalan énektémákat, közhelyes szövegekkel súlyosbítva. A legjobb bizonyíték erre, hogy a lemez fénypontja a 8675309 Jenny című dal, amiről az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy feldolgozás. A szokottnál jóval többször hallgattam meg a lemezt, lejegyeztem a jobb pillanatokat, mint az If the Shoe Fits countrys gitárja és táncos refrénje, a vadócabb Break Out, vagy a (megint csak Van Halen-es) Thrillseeker, de a 8675309 Jenny volt az, amelyik mindig kiemelkedett, ebben még a verze és a bridge is emlékezetes. Már íródott a cikk, amikor a biztonság kedvéért megnéztem a dalszerzői krediteket, ha már az előző lemezen is volt feldolgozás. És láss csodát: kicsit máshogyan írt címmel (867-5309/Jenny) ez a dal a Tommy Tutone nagy slágere volt 1981-ben.
A legnagyobb virtuális pofont a My Dad osztja ki a hallgatónak. A bevezetőjét mintha csak Eddie Van Halen játszaná, a gitárszólója parádés, de olyan seszínű énektémákkal operálnak, amikkel még egy gimis tehetségkutatóban se mernék kiállni. A szöveg Jeff apukájának állít emléket, akitől nem tudott a halála előtt elbúcsúzni. Nem is akarom elviccelni, mert nyilván személyes és érzékeny téma, de akkor sem okés, hogy direktben elszavalják a mondanivalót. Legalább minimális költészetet és pár dallamkezdeményt elbírt volna.
Ez a kettősség jellemzi az egész lemezt: minden jobb pillanatra jut egy közepes, minden felvillanás után jön egy de. Jó hallgatni, könnyű, pihentető zene, de amint véget ér, azonnal törlődik a pufferből. Az sem segíti az All That Jive ügyét, hogy az elődje jobban sikerült, illetve tavaly még az újdonság varázsa is működött. Engem nem tudott lekötni, nem éreztem karakteresnek, sem változatosnak. Elhiszem, hogy Jeff rengeteg-féle zenét szeret, és ezek hatással is vannak rá, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen műfajban kiemelkedőt tud alkotni. Senkit nem fogok lebeszélni róla, de nem sok esélyt látok rá, hogy valaha előveszem még egyszer.
Nem tudom, hogy ez a hardrokkolás Jeff számára egy tét nélküli szórakozás volt-e, vagy esetleg az életközépi válság eredménye (zenébe öntött piros Ford Mustang kabrió vagy házi sörfőző szett, hehe). Netán a beskatulyázódás elleni óvintézkedés, mint amikor Vince Vaughn megpróbált nehézfiút játszani. Úgy sejtem, elsősorban magának készítette, másodsorban a rockszakmának (az előző album is jellemzően jó kritikákat kapott), és ha lesz „civil” hallgató, aki örömmel játssza le, annál jobb.
Az All That Jive egy igényesen kivitelezett zenei névjegykártya, nekünk pedig egy különlegesség. Nem minden dala ütős, de napjaink hard rock mezőnyének zömét így is lekörözi, a hangzása pedig egészen más ligát képvisel. A cikk végén megint csak visszautalnék az Annihilator dolgaira, amiket Jeff látványosan hanyagol mostanában: a Never, Neverland „végigjátszós” nosztalgiakoncert végül elmaradt, a sorlemezek újravett-felturbózott kiadásairól sincs hír, egyelőre az a projekt is elhalt. Abban reménykedem, hogy – mivel ezek a dalok már évek óta készen vannak – Jeff már rég valami nagy dobáson dolgozik, és az nem műfajidegen dolog lesz…
