Zakk Wylde és csapata új albummal lepték meg a kiéhezett rajongókat. Újra kaptunk egy adagot a whisky-vel átitatott, hamisítatlan, őszinte rock zenéjükből. Az Order of The Black ugyanazt a világot tárja elénk, mint a zenekar előző 5 nagylemeze (hál’Istennek).
A Black Label Society gyakorlatilag egy supergroup-ként funkcionál. Megfordult itt már Mike Inez az Alice in Chains-ből, Robert Trujillo Ozzy/Metallicából, de még a BLS után a Megadeth tagjait erősítő James LoMenzo is, és ez még csak a basszusgitárosok (nem teljes) listája.
A lényeg maga Zakk Wylde, és bármelyik zenésztársát sikerül is éppen aktuálisan maga mellé csempészni az adott album erejéig, ugyanazt kapjuk, mint az Order of The Black-en.
A 13 számból 4 lassú, 8 irtózatosan pörgős és egy különleges dal lett. Kezdeném is a legutóbbival, mely a Chupacabra címet viseli. (Az amerikai kontinens rettegett, leginkább háziállatokat ölő lényére már csak azért is voltam kíváncsi, mert az egyik legjobb X-akták rész témáját is adja.) Egy rövid, egyszemélyes flamenco gitárt kapunk itt a mestertől, de mindig vicces az ilyen dolgait mondjuk egy ilyen után meghallgatni.
A lassú számok közül a Darkest Days úgy kezdődik, mint a November Rain, de a zongora és a vonósok a háttérben, fogalmazzunk úgy, hogy legalábbis motívumot kölcsönöztek a G’N’R himnusztól. Egyébként jó dal lett, mint ahogyan a Time Waits For No One is. A January is rendben van, talán a Shallow Grave-t ki lehetett volna hagyni, vagy legalábbis az egyik lassú számot. Én magam kifejezetten szeretem a rockballadákat, de ezen albumon most valahogy sok lett, jellegzetes különbségek nincsenek köztük, és azért egyik szöveg sem érdemel irodalmi Nobelt, meg kell hagyni.
A gyors számoknál pontosan azt kaptam, amire vártam, ennek pedig, nagyon örülök. Tartották az elvárt magas színvonalat, a súlyos riffeket, a lüktető déli metált, egy békés kedd délelőtt ezt hallgatva az embernek kedve szottyan felvenni egy kockás inget és megbontani egy üveg whiskyt. Mondjuk egy black label-t, stílusosan. A három kedvenc ezek közül az Overlord, a valószínűleg az album slágerévé váló Parade of The dead, és a Riders of The Damned lett. Különösebb, mindenkit meggyőző indokokat nem tudok mondani, hogy miért, ezek közben éreztem azt leginkább, amit fentebb leírtam. Az Overlord végén Zakk Wylde 30-as évek musicaleit idéző acapella 10 másodperce pedig annyira telitalálat, hogy önmagában ezért megéri meghallgatni az albumot. Ezen kívül pedig, így a végére egy zárójeles megjegyzés: mintha érezhető lenne Zakken az a változás, hogy azért, hogy a szám élvezhetőbb és ütősebb legyen, hajlandó visszavenni a szólók hosszából, és sokkal kevésbé öncélú. Nem kell megijedni, így is maradt még bőven, de ez nagyon dicséretes.
Ha néhol kicsit suta is, amit kaptunk a BLS-től (főleg a lassú számok és a szöveg terén), ez valószínűleg a műfaj velejárója. Nagyon rendben van.
