Jobb későn, mint soha alapon rájöttünk, hogy három „törzsszínpadunk” bőséges fogyasztani valója oly mértékben elvarázsolt minket, hogy néhány helyszínt felderítetlenül hagytunk.

A fesztiválterülethez „csatolódott” itteni Banhoffal kezdtük a fehér foltok felszámolását. De ha már itt tartunk, említsük meg: a feszten volt még karaoke-klub, bor utca, pólók, és különböző reklám-kegytárgyak ajándékozása táncért, vagy nyelvtörő elmondásáért cserébe.

Na tehát a fehérvári Banhof udvarán a Red Regilion nevű helyi zenekar kezdte ottjártunkkor a muzsikát, akik meglepő módon a californiai punk-alapvetés, a Bad Regilion dalait tributelték. A srácok nagyon lazák voltak, igazi BULI résztvevői lehettünk!

Bent az autentikus teremben a Doghitters nyomult. „Alnevük” szerintem minden infót kinyilatkoztat róluk: Alba Regia Hardcore. Továbbra sem vagyok e műfaj nagy rajongója, ennek ellenére jól esett a Moby Dick esetében is átélt „agyöblítés”. Sajnos csak az utolsó dalocskákat kaptam el, igaz, azokat az első sorból hallgattam – tizenöt néző esetében ez nem volt annyira bravúros teljesítmény.

Jóval többen voltak tizenötnél a nagyszínpad előtt, amikor a Depresszió boldogította a népet. :) Úgy éreztem, mindenképpen látnom (hallanom) kell őket, mivel – rossz zsurnalisztának bizonyulván – egyéb zenés programok miatt kihagytam az előző napokban a másik két divatos csapat, a Subscribe és a Dalriada koncertjét.

Nos, nem lett úrrá rajtam a Depresszió sem. Végig mintha a Tankcsapda valamiféle kistesóját láttam volna a színpadon. Halász Feri énekes-gityós pogózásra, majd egymásba futásra (!) bujtogatta a tömeget. El tudtam képzelni, hogy egy hozzám hasonló, mázsa feletti „vaddisznó” a felszólításokat komolyan véve micsoda pusztítást vihetett volna véghez az egyszálbélű tinédzserek között!

Ami most következik, merő tiszteletlenség lesz, mégis muszáj leírnom. A színpadra lépett ezek után egy P. Mobil néven futó formáció. A „számtalan” magukat jogos örökösnek tartó utódcsapat közül – nevük dacára – őket találom, találtam a legkevésbé autentikusnak. Ma este ismét Baranyi László énekelt – és a baj pontosan ez volt, hogy csupán énekelt. Pedig, mondjuk a Rocktóbert nem csak énekelni, hanem legalább annyira üvölteni is kell(ene). Laci tehetségére vall, hogy gitárjátékával is besegített, de a duplázás ellenére a hangzás igencsak soványkának bizonyult. A több évtizedes kérdés pedig továbbra is a színpad felett lebegett: mit keres a menedzser a deszkákon? Mert hogy Schuszter Lóri most is ott bohóckodott a világot jelentőkön. A poénok, melyek Nagy Feró ütős kis rnr-jához illenek, egy effajta monumentálisabb hard rock muzsika esetében, mellyel a Mobil is bír, aligha állnak helyt.

Csalódás utáni kellemes meglepetést jelentett a Rhapsody of Fire showja! Hogy csupán Ronnie-James Dionak hisszük el (még mindig), hogy le tudja győzni a sárkányt? Hogy a könyökünkön jön ki a szimfónikus metál? Hogy a cucc fele gépről szólt? Hogy még a gitár-nyakak emelkedése is egy ütemre történt; sok volt a kiszámítottság? Hogy már az intro is túl „hatásos” és feleslegesen hosszú volt?

Mindez igaz. De az is, hogy ezen az estén a symphonic metal és az olasz dallamérzékenység robbanó vegyületet alkotott! Ha a régi táncdal fesztiválokhoz hasonlóan a FEZENen is díjakat osztogatnának, a legszebb serleget idén az olaszok vihették volna haza!

A rend kedvéért álljon itt egy röpke setlist: Triumph or agony – Holy thunderforce – Village of dwarfes – On the way to Ainor- Dawn of Victory – Unholy warcry – The march of the swordmaster – Reign of terror – Emerald sword.

Úgy döntöttem – amég fontosabb dolgom nincs – belepislantok szerkesztőségi „kedvencünk”, a Hooligans együttes műsorába, mely a Class fm színpadon volt hivatva lezajlani. Nekem annyiból valóban kedvencem a csapat, hogy az első két albumukkal még semmi gondom, csak mióta elkezdték mobilon hívogatni a királylányt...Érdekelt, hogy élőben karcosabban szól-e a slágerparádé, de sajnos nem, és Csipa hangja is jóval affektálosabbnak tűnt így.

A Dragonforce koncertje jelentette a búcsút Fehérvártól. Addigra már eléggé szét voltunk esve (három nap intenzív fesztiválozás!), és állapotunkra még rásegített néhány tényező. Például a zsúfolásig telt Media Markt sátor atmoszférája (mialatt a nagyszínpadon a Quimby nyomta....), és az elhúzódó kezdés („azért nem ekkora nagy sztárok” – jegyezte meg valaki a hátam mögött). Az esemény súlyához képest kicsiny színpadon félembereket lehetett csupán látni, kivéve Dave Mackintosh dobost, akinek jelenlétéről csak hallomásból értesültünk, úgy eltűnt a nem kis füstben.

Nem hittem volna, hogy sok híve lesz jelen a csapatnak, de a szűnni nem akaró, erőteljes dra-gon-forsz, draa-gon-forsz skandálásokból kénytelen voltam ezzel ellentétes következtetést levonni. A srácok is, úgy látszott, élvezték a bulit, mindannyian rendszeres kommunikációt folytattak velünk. Ha nem lenne képzavar, legszívesebben azt írnám: kakukktojásként szaladgált a színpadon hordozható hangszerével az Eminemre hajazó szintis ficere. A sárkányölő speedelés végképp padlóra, azaz matracra tett engem, és csak néhány óra maradt erőt gyűjteni a másnap hajnali sátorbontáshoz...
 
Ide a végére pedig valamifajta összegzést kellene írnom, de menet közben szinte mindent leírtam. Talán még ki lehetne emelni a személyzet készséges hozzá(nk)állását, csakúgy, mint a közönségét is! Egyetlen komolyabb problémánk az első napi sorban állás volt, de ezért a honlapon elnézést is kértek, amúgy meg fél óra múlva már el is felejtettük.

Fotók: Orbán Péter  (flickr)