80-as évek hangulat, disco, gaming, sárkányok, bombasztikus refrének, kell ettől jobb szórakozás egy péntek estére? Az Amaranthe és a Dragonforce co-headliner turnéja pont ezt ígérte nekünk és azt kell mondjam, rég szórakoztam ennyire jól.
Előtte azonban nem szeretnék elmenni az est bemelegítő csapata mellett sem. Az Infected Rain zeneileg elég távol áll tőlem, de az esélyt megadtam nekik, élőben hátha meggyőznek. Energiájuk és jókedvük elvitte a showt, de a számaik nekem most is nagyon egybefolytak, megjegyezhető momentumok nélkül. Valószínűleg kisebbségben voltam, a közönség azért vette a lapot, sokan ismerték is őket, de ez nem meglepő, nem egy kezdő csapatról beszélünk. Erről a színpadi jelenlétük is tanúbizonyságot tett, gitárosuk Vadim "Vidick" Ojog folyamatos pörgésben volt, fizimiskájával és mozgáskultúrájával a Kornban is simán megállta volna a helyét, Lena Scissorhands pedig egy kifejezetten tekintélyt parancsoló fronthölgy. Az pedig külön öröm, hogy Moldova is ki tudott termelni egy kifejezetten nagy nemzetközi turnékban is résztvevő metal bandát. Új lemezük alig egy hónapja jelent meg Time címmel, erről is játszottak a legtöbbet, menj rá ha bírod a nu/metalcore-t.
Nincs olyan metal rajongó a világon, aki ne ismerné a Dragonforce Through the Fire and Flames klasszikusát. Hatalmasat robbant anno a dal, a Guitar Hero úgy meghajtotta a népszerűségüket, hogy úgy érzem sokáig ennek árnyékában kényszerültek élni, éveken át erős stagnálást éreztem náluk és ugyan rossz sosem volt amit csináltak, de a koncertjeik nézőszáma eléggé megcsappant. Valamikor a 2019-es Extreme Power Metal lemez környékén újra fellendültek, a dalok megrövidültek és felvették ezt a cyberpunkos, videójátékos arculatot. A koncert alapján sikerült egy új réteget megszólítaniuk, rég láttam ennyi fiatalt egy metal bulin.
És hogy milyen volt? Elképesztően profi és szórakoztató, volt itt minden: szikrák, konfetti, két hatalmas felfújható sárkány, plüsscsirke a közönségben és játékgépek a színpadon, amik egyszerre szolgáltak emelvényként és kivetítőként (amin a macskás videóktól kezdve, Taylor Swiften át, a bélsarat eregető vízilóig ment minden). Persze ez mit sem érne jó dalok nélkül, a setlistbe csupán 10 nóta fért be, de az új daloktól kezdve a klasszikusokon át az igazi kuriózumokig volt itt minden hogy megszólítsa a rajongókat, bármelyik korszakban is érkeztek a táborba. A Revolution Deathsquad és a Soldiers of the Wasteland felbukkanását szinte el sem hittem, mindig is ez a kettő volt a kedvencem a régi albumaikról és évtizedes kihagyás után hozták őket vissza a programba az old school fanok legnagyobb örömére. Nekem ugyan ezek voltak a csúcspontok, de túl sok régi rajongó nem lehetett, a Skyrim ihlette The Last Dragonborn vagy a Céline Dion-feldolgozás My Heart Will Go On sokkal nagyobbat ment és ezeknél a számoknál éreztem igazán, hogy feléledt a közönség.
A pár nap múlva megjelenő Warp Speed Warriors-ról is játszottak hármat, ezeknél a daloknál még jobban érezhető az eltávolodás a régi stílusuktól, de azt kell hogy mondjam működnek, nem is kicsit. A Doomsday Party (Elize nélkül sajnos, mekkora ziccer) és a Power of the Triforce szerintem már most azonnal közönségkedvencnek avanzsálhatók, felrobbant tőlük a Barba Negra. Egyedül a Taylor Swift feldolgozást éreztem kicsit feleslegesnek, szívesebben hallgattam volna inkább egy saját dalt.
Szokás volt őket régen gúnyosan Studioforce-nak hívni, de szerencsére ez már lekopott róluk, a gitárosok most is impresszív teljesítményt nyújtottak, más zenekaroknak egy egész albumán nincs annyi szóló, mint amennyit a Fury of the Storm gitárorgiája tartogat. Marc Hudson hangjára sem lehetett semmi panasz, ZP témáit is tökéletesen hozta és a magas sikolyok sem okoztak gondot neki. 2023 óta egy turnégitáros/háttérvokalista is velük tart Billy Wilkins személyében, bár van egy olyan érzésem, hogy inkább az utóbbi feladat miatt, ugyanis ő tényleg tud énekelni Hermannal és Sammel ellentétben, így élőben is jobban szólnak a többszólamú refrének. Már csak azt nem értem, hogy a többiek miért csinálnak úgy, mintha énekelnének, de a háttérvokál fake-elés szinte már tradíció a Dragonforce-nál.
Viszont ennél többe ha akarnék se tudnék belekötni, ez bizony egy méregerős koncert volt, itt csak az nem szórakozott jól, aki nem akart. Várós az új lemez is, remélem követik az előzetesen kiadott dalok színvonalát. "Nehéz dolga lesz ezután az Amaranthe-nak", gondoltam magamban, aztán kijöttek a deszkákra és rögtön rám is cáfoltak.
Már a Dragonforce is maximális fordulatszámon pörgött, de Elize Ryd-ék legalább a duplájára csavarták a hangulatot. Nagy lehetett az átfedés a két banda rajongótábora közt, mégis úgy tűnt a többség inkább miattuk jött. Gyakran járnak hozzánk, így lehet a rutinos fanoknak nem volt olyan lehengerlő ez a koncert, mint nekem, de én most láttam őket elsőre és túlzás nélkül leesett az állam. (Most fájnak csak igazán azok a korábbi kihagyott koncertek.)
Egy rövid intro után kisétáltak a színpadra és bármi cicoma nélkül folyamatosan sorjáztak a gigaslágerek. Náluk nem volt semmi különleges látványelem, de így sem hagytak egyetlen unalmas percet sem nekünk. A három énekes miatt sosem volt megállás, valamelyikük mindig épp hergelte a közönséget vagy headbangelt, az energia folyamatosan áramlott a színpadról és ez a közönségre is hatott, mindenki egy emberként ordította a szövegeket, gyakran a zenét is elnyomva (de én bírom az ilyet).
A setlist főleg a 2020-as Manifestre koncentrált, de azért a turné alatt megjelent The Catalyst (lemezajánló ITT) sem lett elhanyagolva, volt a címadó, Damnation Flame, Re-Vision és az Interference. Érdekes módon az utóbbira még gyengébb tételként hivatkoztam a lemezkritikában, élőben viszont talán az egyik legnagyobbat szólta. El tudtam volna viselni még több új dalt, de remélhetőleg majd a következő európai körben erre is sor kerülhet, a Find Life-ra kifejezetten kíváncsi lettem volna élőben.
Új hörgősük Mikael Sehlin úgy tűnt hamar beilleszkedett, olyan elánnal pörgött a színpadon, mintha már a kezdetek óta a banda tagja lenne. Az általa levezénylet Boom!1 a koncert legnagyobb zúzását eredményezte egy nyaktörő breakdownnal. Nilsben sem kellett csalódnom, végig albumminőségben énekelt, és ez ugyan nem teljesen mondható el Elize-ről, akadt pár gyengébb pillanata, de semmi durvára nem kell gondolni, csak nem ment mindig olyan magasra, mint lemezen. Azért az Amaranthine-ben így is lenyűgözően énekelt, az elejét ráadásul egy szál zongorakísérettel tolták el (amin Olof játszott), mágikus volt. A koncertet a seggrázós Drop Dead Cynical zárta, amire mindenki kiugrálhatta magából az utolsó tartalékait. Gyorsan eltelt ez a 75 perc, túl gyorsan…
Visszaolvasva a beszámolómat, jó sokat ömlengtem, de tényleg ennyire jól éreztem magam és biztos vagyok benne, hogy ezt a koncertet még sokáig emlegetni fogom. Az már csak hab a tortán, hogy a hangosítás is kristálytiszta volt. Köszönöm az élményt!
Fotók: Bende Csaba.
További képek ITT.
