A Fezen harmadik napja végül kimaradt a menetrendből, két napnyi ingázás után valahogy nem fűlött a fogam megint egy kanyarhoz, főleg úgy, hogy a szombat igen combosnak ígérkezett. Állítólag jó volt a péntek is, az Epicát nagyon dicsérték - majd máskor pótolom. Kellett az energia a szombatra, ami meg is adta azt, ami elvárható volt tőle. (Fotók: Fezen Facebook)

Hosszas matek után abban maradtunk jó barátommal, hogy befészkelünk a nagyszínpad elé és megnézzük a Depresszió - Road - Nightwish hármast. Tömegközlekedési okokból a Down For Whatevert buktuk, a Depi is már nyomta vagy öt perce, mire beestünk, megálltunk a kiszemelt helyünkön. Apropó esés! Az időjárás végül végig kegyes maradt a fesztiválozókhoz, a csapadék a zenei részre teljesen elvonult és az azt megelőző szárazság miatt igazából nem is lett saras a terület (pedig féltem tőle), csupán annyit ért el az égi áldás, hogy ne szálljon a por, ha megmozdul a nép.

Amennyien szeretik, legalább annyian köpik a Depressziót, én viszont úgy vagyok vele, hogy annak idején igencsak sokat hallgattam őket, részesei voltak a zenei ízlésem formálódásának, így kijár a tisztelet a csapatnak, még ha mostanában már kevesebbet is szedem elő a dalaikat (néha egy pár azért csak megfordul a fülemben, no!). A srácok puritán színpadképpel operáltak, egy nagy és két oldalmolinó színesítette a látványt. Nem tudom, ez a következő csapatok technikai igénye, vagy a fesztiválszezon miatt volt így, de rajtam kívül jó eséllyel igen kevesen kattogtak ezen. A közönség, mint mindig, szó szerint falta a dalokat, a zenekar tenyeréből ettek minden témát. A dalválasztás príma volt; az életmű minden szelete körülbelül egyenlő arányban képviseltette magát, ezt onnan is le tudtam szűrni, hogy a húsz évnyi karrierből az első tíz dalait ismerem jobban, a második tízét kicsit kevésbé. Ami nem rémlett annyira, az volt az új. Tiszta ügy, nem? Volt itt minden örökzöld, nyilván előkerült a teljesség igénye nélkül a Sokkold a rendszert, a Lásd!, az Itt az én időm, a Nem akarok elszakadni, a Néha, a Mi forradalmunk, a Kezdjük el!... Na, ők nyilván nem kronológiai sorrendben tolták, de nekem most így ugrottak be. Az újabb érából volt a Kés hegye, a Csak a zene, az Embernek maradni, a Te vagy a szerem, szóval a klasszikus "ami szem-szájnak ingere". Én a hangzást mondjuk nem éreztem tökéletesnek, de kezdésnek nagyon frankó volt! Jó, a szülinapos Amíg tart-ról lehetett volna kicsit több nóta, de nyilván nem akarták ellőni a puskaport a budapesti lemezvégigjátszós buli előtt.

Gyors átszerelés, nálunk kis átserelés (ez most egy rossz szójáték volt. Nagyon rossz.) után a Road vette be a deszkákat. Először csodálkoztam is, hogy a Road a Depresszió után? Aztán csekkoltam a Face-en, hogy a napjainkban igen mérvadó like számot tekintve a hevesiek bizony majdnem kétszer annyi követővel rendelkeznek, mint Halász Feriék. Közel hasonló mennyiségre gondoltam volna, de hát ilyen az élet, a számok meg nem hazudnak. A Road már komolyabb színpadképpel operált, mind felszereltséget, mind látványt tekintve. Az "új" felállásban most láttam először a csapatot, jól be is mutatkoztak. Tudjátok, mint a kétoldalas arcra puszi, csak ököllel. Nem mellesleg Road-ügyileg már erősebb vagyok, mint Depiben, az egyre komorodó, ügyesebb zenét játszó Domoszlóiak muzsikája mindig közelebb állt hozzám, főleg mióta az előbb említett "ügyesedés" egyre erősebben befigyel (azért a korai albumokon is volt már fifika a számokban). A dalválasztásba itt sem tudok belekötni. Jó arányban voltak a bulisabb és a borultabb tételek, előbbiek közül nyilván volt Nem kell más, Világcsavargó, Megint nyár, Fojts meg a sötétben, Húzom a kardot, Benzin legyen (amíg még van, haha!), az utóbbi kategóriát a Kettő bennem az én, a Túlzó kámfor illat és társai kísérték. Ha lehet, a közönség még jobban be lett fűtve, mint a Depresszió szettje alatt, bár a hangosítást itt sem éreztem tökéletesnek: a lábdob és a basszusgitár túlzottan erős volt a többi hangszerhez képest, Goya gitárját pedig főleg a szólóknál nem igazán lehetett hallani. Ezt kárpótolta a hangulatos jövés-menés, a közönség teljes kiszolgálása és a Világcsavargó végén kilőtt ezer darab (!!!) sörjegy, amit a fesztivál szervezői ajándékoztak a közönségnek. Engem és a komámat mondjuk az enyhe szellő miatt elkerült, mint a leprásokat a "löveg". Akkor is hatalmas respekt ezért a megmozdulásért! A nap továbbra is tartotta az ötcsillagos mivoltát, csak szólok!

A Nightwish meg hát, na... Az a csapat már annyira profi gépezet, hogy a rossz koncertjük lenne is jó lenne, de tegnap láthatóan olyan jó hangulatban volt a már régen multinacionális szimfo-metal alapcsapat, hogy öröm volt nézni! Persze, egy fesztiválfellépés nem tud akkora látványt hozni, mint egy önálló arénashow, ezt mindenki tudja és megérti, aki egy kicsit gondolkodik. Viszont amennyire lehet, így is ki lett maxolva, a jól ismert LED-fal ott mosolygott a háttérben, a tűz, füst, hasonlók pedig csak segítették a dolgot. Észrevétel a színpadképpel kapcsolatban - na, nem mintha sokat számítana a véleményem - hogy a dobcucc oldalra kipakolva igen idétlenül nézett ki, de gondolom Holopainen mester egójának jót tesz, hogy középen lehet. A kezdés pontos volt, de basszus, a dallista csekkolása miatt most nézem, hogy a legutóbbi koncertjük négy éve volt Magyarországon?! Így rohanna az idő? Mintha csak tegnap lett volna a Decades névre keresztelt ünnepi kanyar. Azóta megjelent egy lemez, a számomra nem túl acélos Human :||: Nature, ennek a dalai pedig kikérték a maguk helyét a szettben, az intró mellett négy nóta került elő a dupla anyagról. Nem mondom, hogy ezek voltak a show legerősebb részei, minden művészi értékük mellett (mert az elvitathatatlan) ezek voltak az ültetős percek, viszont ezek mellett is egy csodás másfél órás utazásnak lehettünk szem- és fültanúi.

Érdekes volt, hogy a szett főleg a kereskedelmileg sikeres korszak dalaira hegyeződött ki, a mondhatni új anyag mellett a Once, az Imaginaerum és az Endless Forms Most Beautiful tételei uralták a műsort, ennél régebbi szám csak egy volt, a nagy örömömre a szettbe visszatérő Sleeping Sun. Szóval az ősrajongók biztos húzták a szájukat. Viszont nem tudok elmenni amellett, hogy az említett korai dal egy csoda, kész, pont! Csak azt nem értem, miért mellőzték ilyen sokáig. Mindegy, végül csak megkaptuk. Nem mondom, hogy nem hiányzott a tavaly év elején távozott Marko Hietala, hiszen a basszusgitáros - énekes már a puszta színpadi jelenlétével is ikonikus része volt a zenekarnak. Persze a játékát lehet helyettesíteni, Jukka Koskinen hiba nélkül hozza is, viszont az éneksávok nagyon hiányoztak, főleg a Planet Hell alatt. A többi részen Troy Donockley segítette ki a láthatóan nagyon vidám, az egész bulit a hátán elvivő Floor Jansent, aki mint mindig, most is hibátlan teljesítményt nyújtott. Nem tudom nem kiemelni, mennyire jó volt nézni, a zenekart, mindenki vigyorgott, heccelte a másikat, a bohóckodtak a lehetőségeikhez mérten. Öröm volt a deszkákon és a nézőtéren is, annak minden nagybetűs vonzatával. Nyilván fesztiválturné, fesztiválfellépés révén nem lehetett elhúzni a koncertet, viszont a takkra másfél óra olyan feszes volt, hogy le a kalappal. Amikor elkezdődött a Last Ride Of The Day, már tudtam mi lesz hátra: a mindig varázslatos Ghost Love Score (nem lehet megunni) és a The Greatest Show On Earth és az elköszönés, igaz ez a három tétel együtt így is volt, van fél óra. Röviden: a Nightwish varázsolt, mint mindig. Nyilván jó lett volna még pár szám, de most ennyi fért a csomagba, ez van. Príma volt!

Zárásnak már csak egy kis, negyed óra csúszással kezdő Scooter kellett. Lehet felhördülni, de tény ami tény: ötödjére láttam H.P. Baxxtert és csapatát, de mindig a közönség egy látványos szeletét láthatóan rocker formák tették ki. Hogy mi a titkuk, azt nem tudom, de azt igencsak bírtam, hogy rögtön az elején igencsak rácáfoltak arra a tévhitre, miszerint csak a régi dalaik vannak. Hogy ki mit ismer, már más kérdés, legyen ez a rádiók és zenei adók hibája is. A kezdő hat nótából öt az új lemezről volt, aztán kerültek elő a sokaknak kedves régebbiek. Közelről mondjuk nekem sok volt a basszus, kicsit hátrébb kellett cammogni, messzebbről viszont már teljesen rendben volt a dolog. Csak ott meg jött az állandó bajom a Scooter bulikkal, miszerint pár ökör bebaszva csak a Maria töptöpölős részét kántálják, mintha nem lenne holnap. Ez az oka annak, hogy magát a dalt sem bírom már meghallgatni egy ideje, annyira hazavágják, ráadásul mindig a koncert rendes blokkjának záródalaként, vagy a ráadásban kerül elő, valaki meg folyton töppöl a közelben. Lehet jópofának gondolják, pedig rohadtul nem az. Mindegy is. Maga a show táncosostól, látványostól teljesen rendben volt, ha már a Budapest Parkos fellépést kihagytam, itt tudtam pótolni az elmaradást. Egy jó Scooter sosem rossz, ahogy az ősi sziú közmondás tartja. Az, meg hogy a mindig szőke H.P. bátya Iron Maiden pólója mennyire háborítja fel a kőkemény (és még mindig 1990-ben élő) rokkosokat, pont nem érdekel.

Innentől pedig már csak hazafelé kellett venni az irányt, a csúszás miatt a Dalriadából amúgy sem sokat láttunk volna. Az állomáson ért aztán az igazi hideg zuhany engem és még körülbelül száz sorstársamat... "A vonat előreláthatólag hatvan percet késik." Ezt senki sem szereti hallani, viszont amikor hatalmas üdvrivalgás közepette befutott a bulivonat, lezáródott a Fezen, legalábbis az én részemről. A vonatot leszámítva tökéletes nap volt kiváló fellépésekkel és hatalmas koncertekkel, ráadásul a többi nap is kitett magáért. Jó volt? Igen! Ezt nem is ragoznám tovább. Príma volt, köszönöm!