Érdekes egy kollaboráció, az egyszer biztos! Egyfelől itt van egy Lou Reed, akit ha névről nem is, de erről a számról mindenki ismer, és nem rég ismét felvetődött a ki tudja hányadik feldolgozása a Perfect Daynek, de Susan Boyle –ritka csúnya hölgy, brit dalolós tehetségkutató győztes- bánatára, a mi kárörömünkre ez a próbálkozás zátonyra futott. Emellett azért tevékenyen pakolászott Lou Reed a könnyűzene asztalára zeneműveket, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor kijelenthetjük, hogy egy legendás, ám egyslágeres úriemberről beszélünk, akiről a kultúrsznobok azt hazudják, hogy neki van a legszebb falsetto hangja. A másik fél a Metallica. Minden valamire való háztartásban van legalább egy Metallica poló.
A két fél egyaránt érdekes röppályát tudhat maga mögött, mielőtt egymásra talált volna 2011-ben a dupla lemezes Lulu erejéig. Reed bácsi egy Velvet Underground nevezetű – Andy Wahorn által patronált- zenekarral robbant be a köztudatba lassan ötven (!) éve. Az urbánus, melankolikus, és különc banda amolyan csattanós válaszszerűség volt a 60-as évek közepi hirtelen jött –LSD-be áztatott- boldogság fílingnek. A Velvet Underground letette a lantot 1973-ban, Lou Reed szóló lemezei viszont a már fentebb említett nép sláger kivételével nem lettek annyira elismertek, hogy a mai napig aranybetűkkel a rock történelem nagykönyvébe vésett előadójává váljon a brooklyni arc.
A Metallica ugye idén pont harminc éve jött világra, és tini korukra gyakorlatilag az egész világot megnyerték a vehemens trash metáljukkal, hogy aztán szép lassan ki is lépjenek a saját árnyékukból. 91-ben jött ugyanis a fekete albumuk, amitől talán a hosszúszárú puma edzőcipős, farmer mellényes szemét metál rajongók joggal berzenkedtek, de az tagadhatatlan, hogy azzal a lemezzel gyakorlatilag mindenkit elkápráztattak. Ezután a Metallica belesimult a kor adta zenei trendekbe, 96-97: Load/Reload, és egy kritikán aluli St. Angerrel (2003-ban, az avítt nu metal jelleggel, és a világ legidegesítőbb pergő hangjával). És volt valami Death Magnetic lemezük is, amolyan vissza a gyökerekhez stílusban.
Gyakorlatilag csupán ennyi a pozitívuma ennek a párosításnak. A múltjuk. A jelenük? Nem kifejezetten lehet még tisztelettel sem beszélni arról, hiába a kult státusz, hiába a múltban milliós példányban eladott korongjaik, a Lulu egy érthetetlen, és minden jó ízlést nélkülöző lemez lett. Előzetesen olvastam olyan recenziókat (csak olyat) ami, ha burkoltan is, de egy kalap szarnak titulálta a majd másfél órás (!!!) hanganyagukat. Mondjuk azt hittem, hogy másképp szar ez a lemez.
Először is, én az elejétől a végéig képtelen voltam meghallgatni. Ennek pedig sajnos rengeteg oka van. Ad egy: a Metallica olyan primitív, és érthetetlenül béna zenei alapokat hoz, mintha csak a próbateremben ülve random jammelésekből lenne összevagdalva a muzsikai rész, ráadásul időről időre különféle szinti, és gitár sípoltatás is buzerálja a hallóidegeket. Ad kettő: megmenthetné Reed bácsi a helyzetet, de ő meg a frisco-i kvartett színvonala alá süllyed. Kb. olyan, mintha (ütemérzék nélkül) rappelni próbálna, vagy csak simán szavalni, néha valami éneklést imitálni, ami leginkább egy becsületvesztő kocsma törzsvendégének a hajnali ittas örömdalolásához hasonlítható. Ad három: Gondolhatnánk Hetfield majd kisegíti az öreget, de nem így történik! James úr rohadtul erőlködik, és a kettő együtt ellehetetleníti a hallgatót attól, hogy… Ad négy: … végighallgassa a nem ritkán tíz percnél is nagyobbra duzzadt szerencsétlenkedést.
Ízléstelen, hallgathatatlan, és lapos. Nagyjából ennyit lehet elmondani a Luluról. Nem csoda, hogy Danko Jones csalódottságában meg szeretne válni az összes Metallica lemezétől. Nem is igazán érdemes szaporítani a szót erről a furcsa párosról. Egy híg fos állagú, - igen komoly költői túlzással élve- örömzenélésnek lehetünk a megkeseredett fültanúi. Mazochisták tehetnek vele egy próbát, ám ha van valamennyi szépérzéked távolról elkerülöd a Lulut!
