Amennyiben a világ legnagyobb zenekarában játszol jó eséllyel nem olvasod ezt a cikket, de az is biztos, hogy alapjáraton hatalmas nyomás nehezedik rád. Akár foglalkozol vele, akár nem, több millió ember kíváncsi arra, hogy mit kezdessz éppen magaddal, hogyan küzdessz meg a saját démonaiddal, az alkohollal, a drogokkal vagy éppen a halál gondolatával. A fél világot az érdekli, hogy milyen hangzással, milyen dalokkal rukkolsz elő majd most. Biztos vannak, akik egyből köpni fognak, lesznek, akik pedig imádni. Egy biztos, mindenki hallani fog arról, hogy a Metallica kihozta a kilencedik stúdióalbumát, ami a Death Magnetic névre hallgat.

Számomra ez egy rendkívül érdekes album. Tizenöt éves, én pedig ekkor már jócskán tisztában voltam vele, hogy mi az a metal zene, mi az, ami tetszik és mi az, ami miatt budapesti srác lévén, rohanni kellett a Headbangerbe. A Death Magnetic egy tipikusan ilyen album volt. Imádtam az idén húszéves St.Angert, így még inkább hajtott a kíváncsiság. Digipack a markomba, rohanás haza és lássuk miből is élünk! 

Az album beharangozása már eléggé korán elkezdődött, noha a lemez csak 2008-ban jelent meg, Ulrich bácsiék már 2004-ben arról beszéltek, hogy mennyi ötletet rögzítettek. 2006-ban még tovább mentek a rajongók húzásával és  bejelentették, hogy jó ideig most csak a dalírásra koncentrálnak, ugyanis a stúdióba ezúttal csak és kizárólag kész dalokkal hajlandóak bevonulni. Kirk Hammet, a wah pedálok koronázatlan királya is beszállt a hergelésbe, ugyanis májusban azt ecsetelte, hogy átlagosan, hetente két-három új dal születik. Ezek mellett pedig Hetfield azt nyilatkozta, hogy Rick Rubin a lehető legjobb választás volt, ugyanis nem gyakorolt a zenekarra nyomást, nem sürgette őket, de azért néha oda koppintott, ha túl idétlenné vált a munkamenet.

A felvételek elkészítéséhez a zenekar összesen három stúdiót használt, a Van Nuys-t, a Shangri La Studios-t és a legendás Sound City-t. Ulrich nem volt rest húzogatni a sajtó bajszát és 2007-ben elhintette, hogy a potenciális huszonöt dalt leszűkítették tizennégyre, amit hamarosan rögzíteni is fognak. Ám Trujillo is huncut volt és meglengette a hírt, hogy a 2007-es Berlinben és Tokióban debütált két dalnak csak bizonyos részeit fogják felhasználni. 2008-ban tovább ment a játszadozás, amikor is a dobos elárulta, hogy tényleg tizennégy dalt vettek fel, de a lemezre nem fog mind felkerülni mert annak fizikai adottságai ezt nem teszik lehetővé. A Death Magnetic különlegessége, hogy több olyan dal is van, ami nem jelent meg hivatalosan soha. Ilyen például a Just a Bullet Away, ami korábban Shine címre volt keresztelve és a néhai Layne Staley köré épült, rock& roll mártír halálát dolgozza fel. De vannak még olyan dalok is, mint a Hell and Back, Hate Train vagy a Rebel of Babylon. Bizonyos pletykák szerint ezek a dalok a zenekar következő albumán kaptak helyet. Ellenben a dalok jó része megjelent a Beyond Magnetic EP-n, ami 2011. december 13-án látott napvilágot.  

Valami okból kifolyólag Layne Staley központi szerepet játszott ennek az albumnak a születésében. A borító is hozzá köthető, ugyanis Kirk egy róla készült fotót hozott a stúdióba, ami akaratlanul is, de hatott James elméjére. Hogy lehetséges az, hogy egy ennyire tehetséges zenész, mint az egykori Alice In Chains frontember mégis a droghasználatot választja és konkrétan majdnem tönkretett mindent maga körül. Természetesen erről James is mesélt egy interjúban, ahol elmondta, hogy a cím egyfajta tisztelgés a szakmában elhunyt emberek előtt. Úgy gondolta Hetfield, hogy a halált egyesek vonzzák akár a mágnesek, mások pedig pont taszítják. Ez tipikusan egy olyan téma, amiről senki nem szeret beszélni pedig egyszer mindannyian meg fogunk halni. Na, de nézzük is meg, hogy milyen mai fejjel a Death Magnetic.

Azon furcsa Metallica rajongók közé tartozom, akik imádják a St. Anger-t, sőt a zenekar egyik legjobb albumának tartom a mai napig. Akármennyire megoszlanak a vélemények én a Death Magnetic-ket is szeretem a maga steril hangzásával. Persze-persze, anno itt is híresztelték James-ék, hogy most aztán tényleg visszatérünk a régi sulis témákhoz, de nem tartották ezeket, noha szólók legalább újra voltak a lemezen. Már az első hangoktól tudtam, hogy ez most valami más lesz, ez valami új, ami az én korosztályomnak szól, nem a régi arcokat akarják ezek annyira kényeztetni sokkal inkább arra figyelnek, ami éppen a világban zajlik. That Was Just Your Life, tipikusan együtt lélegzik a ritmus gitárral a dob. Hetfield hangját szokni kell, de még akkor is azt mondom, hogy basszuskulcs, mi ez? Milyen lábdob van már itt az elején? Darálják a riffet és a szöveget. A dal vége felé világossá válik, hogy nem ez a lemezük fog  a legjobban szólni, nagyon sok helyen vannak gondok, de úgy gondolom, hogy ezek felett tova tekintve marha izmos dalok vannak itt. Lehet szidni Kirköt, de én akkor is szeretem ahogy szólózik. A kezdeti hangzásbeli döcögések ellenére meg a The End Of The Line egy már rendben van. Külön imádom az átvezető riffet, amiben olyan groove van, olyan húzás, amit nem lehet nem szeretni. Külön szeretem a refrén végén, ahogy a dobbal nyomatékosítanak az éneken még egy kicsit.

A The Day That Never Comes klipjére tisztán emlékszem. Érettségi után valami totál parás weboldaon néztük meg. Teljesen bennem van az az érzés, hogy ha még erre a linkre kattintok, akkor elvesztek minden ingóságomat (2007-et írunk és még csak tizennyolc múltam, a net is nagy szó volt, hogy volt otthon). Imádom a dal felépítését, a tiszta gitár hangját és James énekét. Az egészben van valami megbabonázó. Ezt a hipnotikus vonalat viszi tovább és az albumon a lehető legjobb helyre került az All Nightmare Long. Már a nyitó téma tökéletes, amire ráépül ez a tipik Hetfield tekerés, amiből pontosan annyit kapunk, hogy egy percig se unjuk meg. Ahogy együtt teker a dob és a gitár ott jön ki igazán, hogy Ulrich és Hetfield miért is nem szakítottak az évek alatt, még akkor sem amikor necces volt a szitu. A két csávó tökéletesen tudja, hogy mit akar a másik és együtt tudnak olyan szinten mozogni, amit a zenekarok nagyon nagy százaléka csak irigyelhet. És ez a későbbiekben is érezhető, pláne a Cyanide dalban. Számomra az a lemez egyik nagy előnye, noha a The Unforgiven III egy felesleges tétel, hogy szórakoztató tud lenni. nem tűnnek túl hosszúnak a dalok, pedig az átlag bőven közelít a nyolc perchez. Egyetlen egy furcsaság van felnőtt fejjel a Death Magnetic-kel kapcsolatban. Anno valamiért rossz volt a DiscMan-em és nekem a The Judas Kiss után újraindította az albumot. Így a jó éjszakát puszi után nekem nem volt meg, hogy itt van még a Suicide & Redemption illetve a My Apocalypse, amikkel emiatt a mai napig nem is igazán tudok mit kezdeni.