A Skindred szinte hazajár Magyarországra. Idén ez a második koncertjük – nyáron, Miskolcon a Gyár Feszten tette tiszteletét a walesi/angol brigád-, cirka négy év alatt pedig az ötödik látogatásuk, ám ezúttal (első alkalommal) headlinerként. Azt baromira sajnáltam, hogy csak az Azfesztes koncertjüket láthattam eddig, úgyhogy ez a koncert teljes mértékben a kihagyhatatlan kategóriába volt sorolható. Úgy voltam vele, ha csak fele akkora bulit csinálnak, mint két éve Nyírbátorban, már akkor is nyert ügye lesz a publikumnak.
A helyszín a Barba Negra volt, amiről nekem leginkább a Club 202 (leánykori nevén Wigwam) ugrott be, csak itt a vadnyugat fíling helyett a kalózos dekoráció, és hangulat uralkodik. Mindenesetre a hely nagy, hang, és fénytechnikailag pedig kimagaslóan jónak tűnik.
Az estet a Cadaveres kezdte. Anno a Cadaveres De Tortugas feloszlásának ugye két „mellékterméke” lett az egyik a Mangod Inc. a másik a Cadaveres. Valamiért az utóbbi számomra a kevésbé izgalmasabb –mondjuk azt sem merném most biztosra venni, hogy az "Emberisten Vállalat" jelenleg működik-.
Ezt gyorsan megéreztem a koncert közben is. Súlyozós metál riffek, nu metálos időket idéző lágy énekkel, és hörgéssel, és itt-ott a Körmi által használt tam tam (?) dobok alkalomszerű használatával egy kis törzsies, Soulfly beütéssel. Nagy energiával játszottak, pontosan, de nem annyira éreztem a zenéjüket a legmegfelelőbb választásnak. De attól függetlenül, hogy csütörtök volt, 5000 huf volt a belépés díja, és –szerintem- stílusilag nem feltétlenül volt a legjobb választás a Cadaveres, azért szép számban összegyűltek a nézőtéren. A műsor gerincét elsősorban az új lemezük a Mindstream adta. A profizmus érezhető volt az egész koncerten, habár a jópofizás a közönséggel, és a túl sok átkötő szöveg, felkonf egy már alapból csúszásban lévő estén nem volt éppen a legbölcsebb húzás.
Gyors átszerelés után jött a Deaf Havana. Erről a brit zenekarról ezelőtt az este előtt még nem hallottam, nem is kezdtem őrült kutatásba utánuk. Amúgy kedves, szimpatikus arcoknak tűntek, a zenéjük viszont nálam eléggé a sablon kategóriába tartozott. Indie beütésű post-hardcore/emo muzsika volt, amit egyfelől a hangosítás mérgezett meg a gyomorrázó és már-már fülsértő lábdob hangzással, másfelől meg maga a zenekar.
Valahogy úgy lehetne leírni a Deaf Havanát, mint egy tökösebb Fall Out Boy, vagy The Used; néhol még az Open Hand is beugrott a koncertjük közben, csak súlyosabb riffek nélkül, és eléggé egyhangúan. A koncertjük kábé olyan volt mintha egy jó negyven perces stílusgyakorlat lenne. Ez a közönségnél is hasonló reakciókat válthatott ki, ugyanis a kezdeti lelkesedést –az első sorokban a Deaf Havana munkásságát ténylegesen ismerők gyűltek össze- a szettjük felénél minimum megfelezte a prüntyögő, effektelt gitár, a kávázó, cinező dob, és az énekes amúgy jó, de kicsit egyhangú dallamai. Nem rossz zene, amit csinálnak, de hangulatilag jobban illik egy mp3 –oké haladjunk a korral Ipod, vagy Iphone- lejátszóba, mintsem egy Skindred előmelegítőjének.
Ennek pedig egy oka van: A Skindred BULIT csinál, így, csupa nagybetűvel! Egy koncertjük olyan, mint egy interaktív házibuli, ahol az est ceremónia mestere –nem csak a cilinder miatt- egy olyan hiperaktív energia massza, mint a frontemberünk Benji Webbe. Alapjáraton nem vagyok elragadtatva a közönség agitáló, és folytonos interakcióra buzdító zenekaroktól, de a Skindred mindezt úgy adja elő, hogy esélyt sem ad az egybegyűlteknek, hogy akár csak egy perc erejéig is azt érezze, hogy ő csak egy szemlélő. Benji énekeltet, buzdít, táncra hív, és mi engedelmeskedünk. Olyan karizmája, és kisugárzása van, hogy képtelenség ellenállni neki. Ennyire egyszerű! Emellé ha hozzávesszük hogy a zenei stílusuk nagyszerűen egyensúlyozik a metál, a reggea, és olyan épp aktuális trend értékkel bíró elektronikus műfajok közt, mint a drum and bass anno, és a dubstep manapság, mindenképp az ínyenc kategóriába sorolható a Skindred.
Na, hogy azért szar is legyen a palacsintába, hozzá kell tenni, hogy a fél tizenegyes kezdésük egyben azt is jelentette, hogy már a Deaf Havana alatt is realizálódott bennem, hogy nem lesz időm az utolsó pillanatig részt venni a jeles eseményen (vonat, munka, kispolgári életforma okán). Ám addig amíg ott lehettem a Skindred showján, minden előzetesen bosszantottan elrebegett bazzeg, teli mosolyos, lenyűgözött bazzeg lett.
A 21th Century Fox jól csengő intrója után rögtön belekezdtek a Stand For Somethinggel. Olyan, mint átkötő szöveg innentől kezdve nem is igazán volt, Benji a számok közben kommunikált a nem túl nagyszámú, de annál lelkesebb közönséggel. Az olyan számoknál, mint az új albumról, a Union Blackről, a Doom Riff válszolgatós éneklést vezényelt, de hasonló volt az eset a Rat Racenél is.
Volt még a Root Rock Riot sláger Trouble, ebbe a számba is belecsempészve plusz ütemek, és taktusok, hogy a nézőket egy kiadós integetésre, és dalolásra rá lehessen venni. A Set It Off drum and bass üteme volt számomra a finálé, a Babylon lemez egyik legnagyobb nótája (és nem mellesleg a szám, amivel anno megszerettem a zenekart) lett így a vége ennek a csonkán is felemelő estének. Aki tudja, nézze meg egyszer élőben a Skindredet, ha egy igazán nagyot szeretne bulizni. Ha tartják a jó szokásukat, akkor nem kell sokat várnunk, hogy újra jöjjenek.
Fotók: Réti Zsolt
