Hát ez is eljött, megjelent a thrash/crossover sztár Municipal Waste 5. nagylemeze. Létezik egy úgynevezett fiatal zenekarokból álló thrash mosh hullám, amit az Earache kiadó karolt föl 2000-s évek eleje-közepe táján. Hogy ez mennyire hiteles pont az Earache kiadótól, ezt most ne firtassuk. Azzal úgy is tele van a sajtó, hogy hogyan húzták le, verték át a régi csapataikat, akik kitermelték a vezetőségnek a boros csirkére meg a szarvashúsos pizzára valót. Elég csak megnézni hányadjára adják ki, meg milyen ürügyekkel a klasszikus csapataik lemezeit.

Tulajdonképpen nem is ez lenne a lényeg, de azért mégis elgondolkodtató, hogy míg sok másik metál kiadónak jó pár befutott-befuttatott metalcore bandája van addig az Earache-nek csak „fuck metalcore” feliratú póló futja…

Valószínűleg ebben a forrás hiányos időkben szüksége volt a kiadónak valamilyen újdonságra/ zenekarokra (akiket, persze jól le tud majd rántani), hogy fel tudja őket  vezetni, mint valami új szenzációt. A 2000-s években tombolt a retró, hát legyen akkor a  thrash, gondolhatták.

Amire ki akarok lyukadni, hogy a Municipal-nak és társainak, - Gama Bomb, Bonded By Blood, Evile akik még az Earache istállójában soványodnak - most a retró hullám lecsengésével kell csak igazán helytállniuk a színtéren.

Az egy dolog, hogy jól eltekerjük a nótákat, ordibálunk közben mindenféle blődséget, meg valamennyire azért tudunk zenélni is, de ez hosszútávon unalmassá válik. A milliószor lekoppintott S.O.D., D.R.I., Anthrax témákról már nem is beszélve… Amúgy bírom, én az ilyen zenéket, csak éppen semmi újat nem adnak. Jajj miket beszélek! Nem is az a célja, majd el felejtettem, hogy újat adjon, hiszen minden kritika ennek az ellenkezőjéről szól,- hanem, hogy szórakoztasson! Áhá! Hogy szórakoztasson, így mindjárt más. De, engem ez nem szórakoztat, mit csináljak?

A rocker szívem azt mondatja velem, hogy tessék, ezeket a becsületes fiatal embereket jól megdicsérni a remek lemezük miatt, ám a fejemmel azt gondolom, hogy annyira azért nem akarom megdicsérni őket. Merem remélni, hogy a közönségük az ilyen vagy ehhez hasonló brigádoknak a retró lecsengésével is megmarad, ha nem is az egészében, de legalább részben.

Szükségük is lesz rájuk, mert mint tudjuk, a mai világban igazán jelentős sikereket arató zenekarok nagyon nehezen termelődnek ki. Főleg olyanok, akikre még húsz,- harminc év múlva is emlékeznek majd az emberek és ne adj isten még az újjáalakuló koncertjükre is elmennek.