A Linkin Parknál kevés zenekar került nehezebb helyzetbe a rock történelem során. Talán az AC/DC, akik hasonló cipőben jártak, annyi különbséggel, hogy a nagy siker kapuján ők éppen akkor léptek be, amikor Bon nem tudta, hogy hol a határ. Chester viszont önként döntött úgy, hogy befejezi a történetet és itt hagy mindent. Ezek után egy ennyire ikonikus frontember elvesztése után nem csoda, hogy ment a fejvakarás mi is legyen…. Aztán eltelt hét év és most itt a From Zero.
Rengeteg helyről hallottam, hogy más néven, máshogy kellett volna folytatni, ha már nem állnak le végleg. Mi az, hogy a gitáros nem jön turnézni (amúgy ez más zenekarnál is bevett szokás, lásd Deftones, ahol Stephen nem hagyja el az Államokat) mi az, hogy nincs benne a dobos és így tovább. Ezekkel én nem tudok egyetérteni, azok táborát erősítem, akik szerint a zenekarnak joga van tovább menni. Azért ne felejtse el senki, hogy ez biznisz. Attól mert a munkahelyeden meghal az igazgató attól a cég nem oszlik fel és kezdi előlről mindenki. A zenekaroknál ugyanez a helyzet, jöhetnek-mehetnek a tagok, vagy akár a rosszabb verzió meghalhatnak, de a tagoknak joga van tovább menni azon az úton, amire rá léptek. Pláne a Linkin Park esetében mekkora baromság lett volna eldobni a nevet….Instant öngyilkos lenne minden marketing specialista, ha ilyet kellene végrehajtania. Szóval, ha te a hater kategóriát képviseled, aki szerint az egésznek semmi létjogosultsága, akkor készülj rá, hogy a következőkben a billentyűzeted égni fog a gyűlölködő kommentelés miatt.
Szerintem, Emily jó választás volt a zenekar élére és ez már a legelső livestream-nél bebizonyosodott. Nem tudom megszámolni sem, hányszor mentem neki annak a koncertnek és mennyire imádom! Totálisan új ízt ad a daloknak a hangja, új megvilágításba kerülnek a szerzemények, amiket így most újult lelkesedéssel tudok hallgatni. Ne felejtsük azért el, hogy a Linkin Park az utóbbi lemezeivel nem igazán arról volt híres, hogy mennyire jót alkot, így pláne jót tett a vérfrissítés a zenekarnak. Kíváncsi lettem volna, ha Chester nem dobja el magától az életet, akkor meddig bírták volna együtt még, mert abban a felállásban nem sok volt már, sokkal inkább éltek az első három lemez hírnevéből. Na, de mi is történt itt?
A számláló megakadt egy hét után a nullánál és újra elkezdett számolni, From Zero… Aztán a képünkbe kaptuk a The Emptiness Machine-t, amit én az első pillanattól fogva még nem szerettem, de ahogy elkezdtem jobban hallgatni észrevettem benne az apró dolgokat, amiktől annyira jó ez a dal. Mike énekével a nyitás nekem kicsit furcsa volt az elején, de megszoktam, ellenben Emily, amikor belép, akkor konkrétan leesek a székről még most is. Számomra telitalálat lett ez a dal, illetve azt hittem sokáig, hogy ennél jobb biztos nem lesz a lemezen, ami alapjáraton számomra a Meteorás időket idézi fel.
Nem is véletlen ez a sok felidézés, hiszen a lemez rengeteg ponton utal vissza a múltra. Így hallhatunk több olyan betétet is, ami a régi dalok vezet vissza, ahogy ezt tette például a Slipknot is az utolsó lemezével. Arra lennék kíváncsi igazából, hogy ez a lemez mikor kezdett el készülni, mikor csatlakozott Emily az egészhez, mert abban is biztos vagyok, hogy a pandémia alatt ez a lemez már bőven íródott. A tíz plusz egy intro közül a második Cut The Bridge is egy olyan tétel volt, amit szoknom kellett. De a hangerő meghozta a dal erejét is, így egyértelműen szeretni való szerzemény lett ez is. Mike érezhetően nagyobb szeletet szelt magának a lemez elején, hogy a rajongókat ne terheljék annyira le. A Numbra visszautaló Heavy Is The Crown nálam az év egyik legjobb dala lett.
A dalt már mindenki ismeri, szerintem egyszerűen tökéletes. Benne van minden ami a Linkin Parkra jellemző és amitől szeretem a korai anyagaikat. Az Over Each Other tökéletesen megágyaz a lemez legdurvább dalának, a Casualtynek. Amiben olyan ordítást hallhatunk Emilytől, amit rengetegen megirigyelnek. Egy földbe döngölő, kegyetlenül erős dalról van szó, ami egy pillanatra sem hagyja, hogy csak úgy levegőhöz juss. Az egyik legrövidebb dalról van szó, de nem is csoda, mert ehhez kell tüdő, hogy az ember élőben bírja. Az Overflow egy olyan szerzemény, amiben Hahn bácsinak nagyobb szerep jut, mint korábban. De nem is csoda, hogy egy ilyen könnyedebb dalt rakta a zúzás után, remekül megteremti a hangulatot, amit csak imádni tudok még mindig. A Two Faced-et alig várom, hogy koncerten is halljuk, a rapes betétet is szeretem, de a refrén egyszerűen zseniális. Tipikusan az a dal, amit teli torokból fogunk ordítani, csak jussunk oda! A Stained volt az a dal, aminek a címére minden hallgatásnál rá pillantottam, hogy ez melyik is? Emily gyönyörűen énekel a dalban, megmutatja, hogy azért tudja ő használni a hangját, hiába van annyi károgó. Amúgy a dalok hosszával remekül variál a zenekar, egyik sem túl hosszú, nincsenek túl nyújtva, így átlagosan három perc körül dalokat kapunk. Az IGYEIH egy olyan riffel indul, amire egyből elkezdem mozgatni a fejemet, nem hiába mondta Szénégető úr is, hogy ez egy marha erős dal. Remekül felvezeti a lemez végét, ami pedig a Good Things Go-val érnek véget. Ehhez a számhoz nem feltétlen ragaszkodtam volna, de teljesen megértem, hogy miért kapott helyet a lemezen.
Többszöri hallgatás után is azt mondom, hogy ez a lemez nagyon jó lett. Érdemes neki adni egy-egy esélyt. Arra nem térek ki, hogy jól szól, hiszen egy ilyen kalibernél, hogy szólna egy album, ha nem zseniálisan. Ez a lemez egy utazás a múltba, ahonnan egy nagy lélegzettel visszatérünk a jelenbe. Abban is biztos vagyok, hogy ha a Linkin Park a közelünkbe kerül akkor nekem ott a helyem!
