Már így őszbe fordulva, a nyár egyik legnagyobb durranása mellett nem mehetünk el szó nélkül. Augusztus 27-én jelent meg a hosszú várakozás után a Monuments első nagylemeze Gnosis címmel. Az angol banda 2010-ben alakult a korábbi djent ős, a Fellsilent romjain, és még akkor, 2010 novemberében adtak ki egy EP-t, amit a rajongók és a szakma is nagyon jól fogadott. Az akkori kislemez három daláról kettő átkerült a nagylemezre is, melyet már a Centrury Media gondoz. Szóval ilyen előzmények után a várakozás tényleg hatalmas volt. Nézzük, hogy ennek megfeleltek-e az ifjú titánok.
A Monuments a ma oly’ divatos groove metal alapú zenét játszik, és mint ilyen, nem lehet nem megemlíteni a Meshuggah és SikTh hatásait. Persze szinte majdnem mindegyik zenekarnál fel lehet hozni, aki a stílusban alkot. Viszont a Monuments a dallamos gitár témáival és Matt Rose tiszta hangjával előadott ballada-szerű énekfutamaival mégiscsak különlegessé teszi az albumot. A technikás, összetett és durva zenei részek valóban arcbamászóak és agresszívak, viszont a még sincs olyan érzésem, hogy az album végighallgatása után, hogy teljesen leépített a zene. Egy lélekölő Meshuggah album esetén azért ez elég gyakran előfordul. A Periphery legújabb lemezénél hoztuk fel példaként, hogy a kőkemény zúzda részeket némileg sablonosan követi egy-egy dallamos kiállás. Ezt a Gnosis esetén nem lehet mondani, ezeket sokkal ötletesebben és sokszínűbben oldotta meg a Monuments. Mindenképp meg kell említeni Mike Malyan nevét, aki valami eszméletlen munkát végzett a dobok mögött. Rengeteg változatos dobtémával tarkítja a zenét, tényleg érdemes hallgatás közben csak a dobokra figyelni.
A bevezetőben volt szó, hogy a banda első kislemezéről, ami a We are the Foundation címet viseli, két dalt emeltek át erre a kiadványra. Az Admit Defeat és a The Uncollective ezek. Remekül illeszkednek a többi tételhez, igazából azt lehet mondani, hogy a többi a fent említett kettőnek az egyenes ági leszármazottjai. Mindkettő brutálisan keményen indít, majd igényes kiállásokkal színezik a témákat. A bónusz track-eket nézve úgy tűnik, hogy a kiadó a Doxa és a Denial dalokat érezte legerősebbnek, hiszen ezeknek az instrumentális verziót pakolta extraként a kiadványra. A Denial valóban nagyon fasza, az egyik kedvencem, de mégis az album középrésze az, ami nagyot üt. A Blue Sky Thinking a korábban már említett hihetetlen dobtémáival dobja a lemezt a 100 százalék közelébe, míg a 97% Static pedig légies váltásaival hagy maradandót az albumon.
Nagyon egyben van mindegyik dal és az sem zavar különösebben, ami általában szokott. Nevezetesen, hogy az extra motyók nélkül az kiadvány alig több mint 41 perc. A Gnosis egy agresszív és harapós lemez, de remek utazást kínál agyunk sötét bugyrai környékére. Ajánlott nagyon hangosan hallgatni, fűrészelő szomszéd és csacsogó kollégák ellen kiválóan megvéd.
Lássuk be, aki mostanában a progresszív metál/djent hajóra váltott jegyet, az nagyon el van kényeztetve, hiszen ezek fiatal és tehetséges zenészek készségszinten használják technológiai fejlődés adta lehetőségeket és jutnak el olyan gyorsan a hallgatósághoz a mindenféle közösségi, videó és zenei megosztó oldalakon, hogy csak kapkodjuk a fejünket az új megjelenések után. Persze nem tudni, hogy ez a trend meddig tart, de a Monuments ezzel az új albummal olyan anyagot tett le az asztalra, ami valószínű mérföldkővé fog válni a stílus történetében.
A banda kis hazánkba is ellátogat a Euroblast Tour keretében. November 11-én, a Dürer Kertben láthatjátok őket élőben Jeff Loomis, a Vildhjarta és a Stealing Axion társaságában.
