2012 a csótány éve? SE! Az egykori nu metal „sztárok” végre megtalálták helyüket a szórakoztató iparban. Az egykoron szebb napokat megélt Papa Roach sokáig azt sem tudta mihez kezdjen miután a műfaj végleg kilehelte a lelkét. A zenekarok mentették a menthetőt, mindenki megpróbált egy fadarabba kapaszkodni a süllyedő hajó katasztrófája után.

A Linkin Park úgy döntött felnő a rajongóihoz, így a dallamosabb rock felé vette az irányt, nyakon öntve egy jó adag elektronikával, Jonathan Davis nem szedte be az előírt gyógyszereit, ezért még azt is ki merte jelenteni, hogy ők maguk a dubstep, hiszen már 93-ban is azt játszottak, csak akkor még nem így hívták. Jacoby Shadix nem tudott belenyugodni a ténybe miszerint a stílus irányzat, amit képviseltek halott. Talán ennek tudható be a borzalmasan sikerült Metamorphosis. 3 év kellett mire összekaparták magukat a félig meddig lemez után (Time for Annihilation) és kijöttek a The Connection-nel. A lemezt felvezető Still Swinging a szokásos Papa Roach témákat hozza (rap betét, egyből dúdolható kórusok), a stúdió ajtajának kulcsát viszont tárolhatták volna valami biztonságosabb helyen is. Sonny Moore (Skrillex) volt olyan bátor, hogy megszerezte és sikeresen bele is rondított a dal közepébe, ahogy 2012-ben illik. A folytatás sem adja alább, a Where Did Angels Go ott folytatja ahol a Still abbahagyta. Nagyívű riffek, koncerten együtt éneklős refrének, mi kell még? Egy „tökéletes” kiadvány kellene a repertoárba végre. A The Connection nem fogja megváltani a világot, de nem is akarja. Sokkal inkább az lehet zavaró, hogy a bónusz dalokkal kaptunk 20 percnyi slágert 30 percnyi sallanggal körítve. Természetesen ők már a megjelenés előtt megmondták, hogy a „legjobb” lemezük van készülőben, abba a bizonyos kondérba pedig mindent beledobáltak, amit valaha is készítettek sajnos az eredmény megint csak egy massza lett. A Before I Die-nál érződik, hogy kezd kifogyni az a bizonyos kraft, az elektronika jelenléte teljes mértékben felesleges. A sorok ugyan kántálhatóak, de a hallgató a korong végéhez érve el is felejti őket. Hiába próbálkoznak évek óta megírni egy ízig, vérig Papa Roach balladát most sem sikerült nekik. A Leader Of The Broken Hearts személyében ugyan befut a kötelező lassú, de csúfos kudarcot is vall egyből. Nem megy ez a nekik, ellentétben a 3-4 perces már-már grunge-ba hajló refrénekkel megáldott slágerek írása.

Sajnos ezt sem vitték túlzásba, azt viszont kijelenthetjük, hogy sikeresen beágyazódtak az amerikai rádió rock halmazába, olyan csapatokkal, mint a Shinedown vagy a Nickelback. Az extrának szánt dalcsokor akár az albumon is helyet kaphatott volna, semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a korongon található társaik. Akit viszont anno a Metamorphosis sem győzött meg, az most sem fogja megtalálni a The Connection-ben a maga Getting Away With Murder-jét vagy épp Infest-jét, viszont aki semmi többre nem vágyik mint háttérzenére, bármilyen tevékenységhez, az nyugodtan tegyen egy próbát vele.

A csapat november 30-án a Stone Sour társaságában Bécsben a Gasometerben lép fel.