A kétezres évek elején nem csíptem a Deftonest. Valahogy akkoriban egy kalap alá vettem a nu metál bandákkal. A reveláció leginkább a Be Quiet And Drive (Far Away) odafigyelő meghallgatásával kezdődött. A Deftones, az Deftones, egy önálló hangzással, egy önálló hangulattal, ami képes az egekig emelni alkalmi magasztosságával, de ugyanakkor úgy tud az arcodba kúrni egy vaskos riffet, hogy olyan érzésed lesz tőle, mintha elcsapna a gyors vonat. Ez az atmoszféra pedig a Saturday Night Wrist óta csak még erőteljesebb, pedig a legutóbbi Diamond Eyeszal magasra volt téve a mérce.
Az egy olyan lemez volt –a Diamond Eyes-, ami már az első hallgatáskor magával ragadta a hallgatót. Hatalmas súlya volt, de olyan finom, és fület simogató témákkal volt ellensúlyozva, hogy engem az első hallgatás után is magával ragadott. A Koi No Yokan – a cím, ha le egyszerűsítjük, magyarosítjuk annyit tesz: szerelem első látásra, ha jobban belemászunk: a szerelem előérzete az első találkozásnál - meg a kiszivárgott dalaival (Leathers, Tempest, Rosemary) már előre jelezte, hogy igen erős lesz az újabb Deftones is.
Nekem a White Pony volt az egyik legbejövősebb lemezük, de a Koi No Yokan – meg anno a Diamond Eyes is - egy annál valamivel nyugodtabb, szebb, néhol már-már nyálasabb album lett, de ez csak még jobban kiemeli a Deftones mélabús, melankolikus, mégis dühös karakterét. Az Entombed vagy a Rosemary már-már post-rock, ami anno a Diamond Eyeson is beköszönt, de igazából ennek ellenére ezek is hamisítatlan Deftones számok. Chino hangja kifogástalan, emellett sokkal magabiztosabb is, mint korábban. Zeneileg meg… Az, hogy echte deftonesos az még semmi, de mégsem fullad önismétlésbe. A riffek ötletesek, a refrének meg egytől egyig szégyentelenül fogósak.
A Koi No Yokan alaphangulata valahol ott van a dinamikus, de mégis melankolikus keresztmetszetben. Leginkább azok a kicsit post-rockba hajló, lassú, szívbemarkoló számok viszik a hátán a lemezt, mint a – fent említett Entombed, Rosemary mellett - a Tempest, a Leathers. Elképesztő, hogy milyen könnyen találják meg Deftonesék azt a tónust, amivel egy pillanat alatt sikerül leszedálni, és belerántani, abba az érzelem kavalkádba, amibe huszonkét év alatt mélyebbnél mélyebbre merült a sacramento-i brigád.
De az, hogy a Koi No Yokan nem fullad bele ebbe az érzelem kavalkádba, annak is köszönhető, hogy azért sikerült a zúzósabb oldalukat is megvillantani – lásd az olyan marcona riffeket, mint amiből a Gauze vagy a Graphic Nature építkezik -, amivel felidézik a tízen pár évvel ezelőtti Deftonest. Ugye akkor még Chi Chenggel a négyhúrosnál, aki négy éve kómában fekszik. Már a Diamond Eyeson is, a Quicksanddel idén reunionozó Sergio Vega pótolta a basszeros poszton, és szerintem tényleg egy olyan spílerről van szó, aki remekül beilleszkedik a Deftones zenei világába – az, hogy nagyban befolyásolná kevésbé lenne valós, bár a What Happened To You? hoz egy korai poszt-hácés hangulatot, ahonnan Sergio is jött.
Az meg, hogy ősszel jött ki a Koi No Yokan, még jobban rádobott arra a kicsit befordulósabb hangulatra, ami körbe lengi a lemezt. A végeredmény viszont, hogy mégis jól esik végig hallgatni. Valamennyivel többnek érzed magad tőle, megtölt energiákkal, és talán ez a legpontosabb mércéje egy lemeznek. Így év végére azért rövid időn belül kaptunk két kegyetlenül hangulatos albumot – az új Neurosis katarzis Honor Found In Decay-je is nagyot ütött -, ebben a zeneileg eddig nem túl sok jóval kecsegtető évben.
Deftones- Leathers
