Az évek múlásával zenei spektrumom sosem látott méretekig szélesedett. Rengeteg zenét vagyok képes befogadni, amitől azelőtt ódzkodtam. Értettem én a Neurosis semmihez sem hasonlítható, komor és súlyos világának lényegét és elismertem a zenészek kompromisszummentes munkásságát, de idő kellett, míg leesett a tantusz. Erre volt remek alkalom a tavalyi bécsi koncert, amire pont azért mentem, hátha hatására leomlik a fal, ami köztem és a zenekar közt állt. Mint utólag kiderült, attól a koncerttől sokkal többet kaptam, mint amit előzetesen reméltem. A Neurosis egy megkerülhetetlen, a maga zenei közegében pedig páratlan zenekar. Amikor a koncerten az End Of The Harvest ment, megtörtént a várva várt katarzis. Azóta beszereztem mindent, ami lehetséges, ráadásul megismertem Steve Von Till és Scott Kelly szólómunkásságát, amiről szintén csak felső kategóriás jelzők jutnak eszembe.
Mire a hírek elkezdtek szállingózni az új lemezzel kapcsolatban, már igen felfokozott érdeklődéssel figyeltem én is az eseményeket. Az elmúlt hetekben 3 számot is megosztottak a rajongókkal előzetesen, amiket hallgatva nyilvánvaló volt, hogy a csalódás teljességgel kizárt.
Az oaklandi zenekar Steve Von Till érkezésével és az elektronika beemelésével tért le az addig inkább a hardcore világában érvényesülő útjáról. 1992-es Souls At Zero című lemezük nemcsak egy új korszak kezdete volt, de a poszt-metál stílus teremtője is egyben. Lemezről lemezre haladva tárták egyre szélesebbre a poszt-apokaliptikus pokol kapuját és zúdították a hallgatóra világunk minden keserűségét.
Legutóbbi lemezük 2007-ben jelent meg, és az eltelt 5 év garancia volt arra, hogy a Honor Found In Decay képében ismét minőségi munkát vehetnek kézbe a rajongók. A lemezt indító We All Rage In Blood egyből gondoskodik róla, hogy kétely szál se maradjon a hallgatóba. 100% Neurosis ömlik a hangfalakból. A hangzás kellően tömény, súlyos, letaglózó, Kelly és Till felváltva zúdítja ránk annak a világnak a képeit, amit sosem szeretnénk megélni, de a magunk által kijelölt útról esélytelen a letérés. Az At The Well a maga 10 percével egy szépen felépített monumentális mű. Nekem ez és az albumot záró Raise The Dawn így pár hallgatás után abszolút kedvenc. Sötét, komor, súlyos, szomorú, de mégis csodálatos.
Nem tudom, hogy hanyatló világunk, a civilizációnk látványos pusztulása okozza-e, de sosem voltam ennyire befogadó az ilyen lehangoló zene iránt. Annyira átjön az egész mondandó, annyira letaglóz és annyira magaménak érzem, mint kevés dolgot, amit a zene nyújtani képes a számomra. Sok mindenért hallgat az ember zenét, de ha szembesülni akarunk jelenlegi helyzetünkkel, akkor a Neurosisnál keresve sem találhatnánk hitelesebb forrást.
A lemezen az elektronikának mint ha nagyobb szerep jutna, mint eddig, de ez csakis a hasznára válik. Az akusztikus részek gyakorisága is megnőtt, de a hallgatósággal együtt a zenészek is öregszenek, megnyugszanak, kevésbé van igény a csapkodásra. A népzenei motívumokról sem kell lemondani, a My Heart Of Delivarencet végigkísérő brácsa(?) és hegedű is ezt az érzést erősíti. Az egész lemez úgy ér véget, hogy az ember önkénytelenül is újra útjára indítja. A Bleeding The Pigs is kiemelkedő tétel, de mivel már lassan mind a 7 számot így definiáltam, inkább befejezem az ömlengést.. A saját kiadónál megjelenő és Steve Albini producer által felügyelt Honor Found In Decay senkinek sem okozhat csalódást, hiányérzet kizárt.
Tartózkodom az "év lemeze" jelző ráaggatásától, mert a Neurosis és a többi zenekar egyszerűen nem említhető egy lapon, inkább csak boldog vagyok, hogy ilyen magas szinten gondoskodnak arról, hogy szarul érezhessem magam a saját bőrömben. All Hail The Neurosis!
