Nagy valószínűséggel sikerrel pályázhat az év legmeghökkentőbb hírére az, amikor a Stone Temple Pilots bejelentette, hogy a Linkin Park énekes Chester Bennington lép a mikrofon mögé. Az alapító frontember Scott Weiland a szívére is vette ezt, így aztán kölcsönös anyázás vette kezdetét, ami minden bizonnyal a bíróságon ér majd véget, de a tényeken nem igazán változtat, hogy az egyébiránt közismerten nehéz természetű frontember a Velvet Revolver után innen is jól kirúgatta magát.

Mondjuk az STP legalább annyira Robert és Dean DeLeo, valamint Eric Kretz bandája is, hiszen mindannyian alapító tagjai az együttesnek, így attól végképp nem kellett tartani, hogy Weiland nélkül beüt a krach.

Sőt! Bár sokan Benningtonról a Linkin Park után nem tudják elképzelni, hogy olyan hűdejó énekes volna, de ettől még nagyon jó énekes. Ha valakinek az STP korai, grunge-tól csöpögő lemezei élnének a tudatában és próbálja elképzelni, hogy milyen lehet ez Bennington énekével, az sürgősen nyomjon egy resetet, mert itt inkább a zenekar 2000-es években elővezetett hangzásvilága köszön vissza.

És bár Weiland jó énekes azt kell, hogy mondjam, nem hiányzik innen. A zenekar okosan, először ezzel az 5 dalos EP-vel jelentkezett, tesztelve a közönség reakcióit. Egy biztos, hogy az énekes-váltással csak nyerhetnek és az elmúlt hetek híreit nézve nyernek is, hiszen kiemelt figyelem kíséri őket.

Magáról az 5 dalról nem sok minden mondható el, kellemes amerikai rockzene, melyet inkább az ének visz el a hátán. A dalok erősek és hallgattatják is magukat. Az elsőnek nyilvánosságra hozott Out Of Time a legerősebb tétel, kiemelkedő még a Cry Cry, de a maradék három is megáll a lábán.

Ha ez az öt dal volt a teszt, akkor jelentem a Stone Temple Pilots átment a vizsgán, most már jöhet egy teljes nagylemez is. Hogy erre egy következő Linkin Park után vagy előtte kerül sor nem tudni, de ha javasolhatnánk előtte legyen, mert a Linkin Parkra az utóbbi lemezek fényében amúgy is ráférne egy hosszabb pihenő.