A Dürer Kertben január 29.-én 3 meredeken felfelé ívelő karrierű, formabontó melodikus hardcore-zenekart, a brit Goodtime Boyst és Landscapest, valamint földijeiket, a Defeatert kísérte a post-rock műfaj egyik legnagyobbja, a CASPIAN. Miután Defeateréket kifaggattuk, a "bostoni óriást", Philippet ültettük a kérdezettek szent helyeként szolgáló megrogyott fotelbe, de az egész alakulat egyre kedélyesebben közbe-közbeszólt... Ahogy haladtunk, a kérdésekből sztorik, az igen-nemekből mély munkaelvek és meggyőződések lettek, míg csaknem egymást locsoltuk a naivan reájuk hagyott sörrel... Aztán elmentek csodát tenni a színpadon. A világ egyik leglágyabb zenekara nyilatkozik.

A Caspian 2014-ben "csupán" 10 éves, de a Spin Magazine, a Rolling Stones és számos post-rock fórum a műfaj vitathatatlan legnagyobbjainak tartja őket (rendszerint a Mono, a Mogwai és a God Is An Astronaut mellett). Ezek után az ember akár luxus túrabuszra és "művész" allűrökre is számíthatna... Pedig a Caspian tagjai "csupán" olyanok, mint bármely egyszerűen professzionális banda. Kicsit fáradtak, mosolygósak és visszafogottak. Eleinte. A különbségek akkor mutatkoznak csak meg, ha a rafináltan elsötétített színpadon lassú dalba kezdenek...

A merchpult előtt kaptam el a 2 méter fölötti, kedves vikingarcú urat - nem csak a magasságával lógott ki a tömegből. Egyszerű, talpig fekete ruha, óriási acélbetétes bakancs és puha pulcsi, szőkés szakáll, nyugtalan tekintet. Kedvesen válaszolt, és azon mód irányt vettünk szobácskájukba, ahol szőrös bagázsból csak úgy folyt a sör, a szó, és a kedves piszkálódás... Mintha csak egy öregdiák-bulira estem volna be. Tehát ilyenek civilben a mesterek.

RS: Köszönjük a figyelmeteket és az időtöket! Milyen a turné eddig, és milyen nálunk? Hallottam, mekkora szopórolleren sikerült ide lejutnotok a tegnapi lengyel állomásról.

Philip Jamieson: Pfú, ne is mondd, 16 órás vezetés egyhuzamban, lerobbant kisbuszok, belénk szálló állatok a körúton, alvás nuku, mindenki síkideg a négyesfogatban (*az est fellépői közül). De itt vagyunk, és kész vagyunk. Én különösen, mert végig én vezettem. (nevet) Ettől eltekintve ez az európai turné: ÁLLATI JÓ. Minden interjúban ezt mondja mindenki, tudom, de tényleg ez az egyik legkedvesebb valaha, mert annyi stílus és táj váltakozik körülötte, benne, állandóan. Mindig van miért és kiben megkeresni a közös nevezőt, emberről embere, országról országra menet. Na és persze baromi látványos is minden produkció. Defeaterék intenzitása az talán, ami mind a színpadon, mind az utazások közt, leginkább összetartja a mi kis konvojunkat.

RS: Érdekes, megfigyeltem, hogy sok USA-beli zenekar egyszerűen „európainak” aposztrofálja az itteni, több országot átívelő turnékat. Ennyire hasonlóak lennénk, vagy ilyen tömbösen jelentkeznek a különbségek?

PJ: Lusták vagyunk, és ez egyetlen, egyszerű csokorba fogja a bejárt tájakat. (nevet) Odahaza már egy hosszadalmas „európai turné”-t emlegetni is elég, hogy a fejek felénk forduljanak, a részletek onnan már másodlagosak. Valami a mi hétköznapjainknál kulturáltabbként, művészetre fogékonyabb, lelkesebb kontinensként él bennünk az „Öreg Világ”, számunkra mindig megtiszteltetés visszatérni ide.

RS: Tudjuk, hogy első koncerteteket még állandó nevet és énekest keresve csináltátok... Mi él mindmáig azokból a napokból?

PJ: Akkoriban szinte mindenki hardcoret csinált körülöttünk, és ebből elegünk lett. Azt mondtuk, haver! Csináljunk valami igazán mást. Nos, máig azt a mást műveljük. Persze a lemez lágyságát az élő műsor ellensúlyozza: direkt sokkal több torzítást és vadabb tempókat szólaltatunk meg a közönségnek, mint felvételen! A lemezeknél is ez volt a jellemző: lépésről lépésre, évről évre csiszolódás. A legfrissebb 9 számunk nehezebb volt, mint bármi, amit eddig műveltünk... először úgy éreztük, borzasztóra sikerültek, de akkor már a Relapse kiadta a Hymn for the Greatest Generation EP-t (bakeliten) szeptemberben, dugig amúgy épp túl lágynak érzett B-sideokkal és kiadatlanokkal, s már nem tudtuk visszahívni. Aztán mégis jól sült el a dolog. Ha pedig leterhelnek az emlékek vagy a mindennapok, azért visszahúzódni máig ugyanoda szoktunk: van egy Narnia (igen, mint az a Narnia) nevű hely Bostonban. Én pl. ott rendezem össze a kis tapasztalataimat, de a zenekarnak is az a legszemélyesebb helye talán, a kezdetek óta.

RS: Mégis mi volt az a pillanat, mikor eldöntöttétek, hogy jó nektek teljesen instrumentálisan? Nem hiányzik egy frontember a csapatba? Vagy van, csak hangszerével az?

PJ: Sokáig próbálkoztunk ének beillesztésével, főleg a korai trillázós dalokba, Johnnyval, mostanában került megint terítékre a téma... Néha még előjön, de nem igazi éneket akarunk, valami sokkal... zsigeribbet, vágod? Legyen texturális, ne a vezérfonál; kiöltött nyelvvel lihegni, összevissza skattelni is elég, ha az a számba simul. Mondjuk ennek már jó ideje nem érezzük semmi szükségét, max. élőben szalad ki egy-egy nagy kiáltás. Frontembernek meg páran engem hajlamosak tartani, de biztos csak azért, mert ilyen égimeszelő vagyok. (nevet)

RS: S ha már itt tartunk, miért épp Caspian lettetek?

PJ: A Monoval közös turnénkon egy shownk után egyszer csak beugrott egyikünknek, talán Joenak. Derült égből Caspian. Rágtuk vagy 2 napig, és elhatároztuk, hogy igen, ez vagyunk mi. Ennyi az egész.

RS: Egyáltalán post-rockzenészként tekintetek magatokra? Vagy egyszerűen rockbandaként? A dalokat hallgatva nem épp a sex ’n drugs ’n rock’n’roll vonal ugrik be rólatok.  Inkább a "cuddling ’n wine ’n post-rock" (hentergés + bor + postrock).

PJ: (nagyon röhög). Ez nagyon jó, ezt a mottódat felírom: tényleg ilyenek vagyunk... Tehát nem, épp hogy nem a sex ’n drugs ’n rock’n’roll formák. Nem klasszikus rocksztárok vagyunk, hanem zeneszerzők. Kicsit ijeszt is, ha post-rockbandának hívnak – a megnevezés máris megköt téged. Mondjuk jól jön PR szempontjából, de csak annyi funkciója van neki, hogy könnyebb nagyobb tömeget elérni így. De te csak ne mondd, hogy nosza, csináljunk post-rockot: ha elhatározod, hogy azt fogsz csinálni, akkor az egészet nem érted.

RS: Van-e még értelme manapság post-rockról beszélni? Létezik nemzetközi közössége, szubkultúrája például (a hírös-nevös post-rock.com-on túl)? Tetten értek-e egyfajta konformizálódást a post-rock bandák közt, vagy akár a metalcore és hardcore-közegeket átható álságosságot, purizmust?

PJ: Áh, nem hinném, hogy ilyesmi létezik. Csak sok-sok lelkes, undergroundban is aktív rajongó van. A post-rock.com-ról meg, nem tudom, higgyem, ne higgyem-e, hogy van szubkultúra-formáló szerepe – de annak már marhára örülök, hogy egyáltalán létezik, és hogy ilyen olvasóbarát. Annyi jó zenét fedezek fel általuk, és a mi karrierünk felszökésében is van szerepük. Álságosság, purizmus? Fitymálók mindenhol lesznek... Konformizálódás? Na, az viszont van. Egyre inkább ugyanúgy szólnak a post-rock zenekarok, mikor épp, hogy egyre eltérőbbnek kéne lenniük... Mert érted, azért „post” a zene, hogy megbontsuk a berögződéseket. Amikor mi elkezdtük kialakítani a dalvilágunkat több mint 10 éve, az emberek nem is tudták hova tenni a zenénket... Na meg persze élőben derül ki, milyen zenész is vagy igazából, az szerintem a valódi megmérettetés. Odatenni magad teljes szívvel. Egy imidzs-bandának ez mindig bajos lehet.

RS: Matt Bayles-el, az Isis, a Soundgarden és a Mastodon többszörös díjnyertes producerével/stúdiósával közös munkátok viszont néha mintha ráerősített volna egy világosabb, rockosabb vonalra. Sokat emlegettétek, mennyire szinte transzcendens élmény volt vele dolgozni. Milyen egész pontosan egy fedél alatt egy ilyen kreatív zsarnokkal?

PJ: Tökéletes megfogalmazás a „kreatív zsarnok” Mattre! Dolgozni vele pedig... stresszes. Egy igazi kis diktátor, ragaszkodik az elképzeléseihez, vaskézzel veri végig őket rajtunk, amíg nem hallja, amit elképzelt. De ez egy jó zsarnokság, még ha kurva ijesztő is! (nevet) Nem a légből kapja a zenei ötleteit: mire nekiálltunk vele a lemezfelvételnek, már kitalálta az egészet, nagyon tudja, mit akar, aztán nem hagy vele békén. Én magam szeretem kézben tartani a zenei folyamatokat... jó, mondjuk ki, irányítás-mániás vagyok, ezért különösen nehéz volt megbékélnem Mike módszereivel. Asszem, meg is viselte kicsit a csapatot. De tudod mit? Megérte. A zsenik így viselkednek: csak látszólag arrogánsak, valójában már lépésekkel előtted járnak. Az eddigi legerősebb, leg-Caspianebb albumunk lett a Waking Season, és büszke vagyok arra, hogy a keze munkáját viseli.

RS: És egymással, pláne ennyi utazás után, hogy boldogultak? Korábban nyilatkoztad, hogy gyakran elzárkózva, pincebarikádok mélyén, teljes emberi megvonásban alakítjátok ki a dalok alapjait, rengeteg kísérletezéssel. Nem ment soha rá a szociális életetekre a zene, amit műveltek? Hogy működik az alkotói folyamatotok?

PJ: Egy közös jó barátunk, Lane sokat bábáskodik és segédkezik az alkotói folyamatokban, egyébként úgy 80%-ban én indítom el azokat, vagy legalábbis én agyalok rajtuk a legtöbbet. Biztos a sok filozofálás az oka. (nevet)(*Philip felsőfokú végzettségű filozófus - Nemesúr) Jó, hogy van valaki, aki „belsős-külsős”-ként lát bele a dolgainkba, mert törődik is a zenénkkel, és mégsem fél beszólni, ha valami lapos, éles, vagy csak szar... Beverlyben, egymáshoz közel szoktunk tervszerűen ötleteken dolgozni, de hazaérkezve a turnéról egy ideig békén is hagyjuk egymást – szükséges a magány és az érés, nekünk, emberi lényekként, és zenekarként is. Furán hangozhat, de a magány mindannyiunknak központi igénye. Én valóban egy pincébe veszem be magam akár hetekre, ha rám jön a teremthetnék, és neten szerkesztünk, kísérletezünk új sávokkal. És ott ami jön, meg ami jött, főleg a turnéélmények, közös mókák alatt, az előugrik, és azonnal felkalimpáljuk. Ilyen szempontból a dalszerzői folyamat nagyon egyenes, nagyon punk. Az alapelképzelés, hogy nem egy éles, jól definiált, és nem is egy nehezen érthető, abszurd atmoszférát akarunk teremteni a zenénkkel, mint pl. a Mogwai, akiket mi is nagyon tisztelünk. De érzelmeknek lennie kell bennünk, és rendszerint inkább pozitív a mi végkicsengésünk. Szívesebben hagyunk futó benyomásokat, amit majd a hallgató eldönt, hogy illeszt be a saját hallgatási élményébe... Csak instrumentális szuperemóció sugározzon, se több, se kevesebb. Persze a jól megszokott struktúrákat újra és újra, pláne másképp megbontani, ad annyi kihívást, hogy legyen miért újra nekiállni. Az emberek azt hiszik, hogy ha egy műfajt játszol, máris monopóliumot nyertél a hozzá legtöbbet kapcsolt érzületre, csak arra – ezért éjjel-nappal járunk új és pláne újszerű zenék után, és mindig észben tartjuk, hogy a műfajhatárok csak közmegegyezés-beliek. Miért, az indie talán nem egy énekes, álmos, kimértebb poszt-rock? Vagy a mathcore nem az? Hiszen rockból építkezik, és igazán posztmodern... A határok csak a fülben vannak jelen. 

RS: Van pár fura minta rátok varrva... Joe és Erin Leigh felkarján egy sorminta, ami olyan, mint a hangsávok a keverőpulton, a te alkarodon meg egy apró CFB felirat. Mi ezek története?

PJ: Joe és Erin karján azok nem hangsávok, hanem a „kedvenc sportjuk”, az asztali foci bábusorai... Ha tudsz ilyet nálatok, igazán szólhatsz!

RS: Na várjunk. Jól értem, hogy csocsófanatikusok?

PJ: Mmm. „Cso-csó”. Nagyon kis piszkos hangzása van e szónak... (röhögünk) Szóval ti magyarok így hívjátok?

A nap képe: Joe lenyomja Grisát magyar asztali fociban. 

RS: Nem hogy csak így hívjuk, hanem úgy tartjuk, magyar találmány!

PJ: Akkor a világ jobbik fele nevében: köszönet nektek! (nevet)... A felirat apropója már nem ilyen vidám. Idén nyáron távozott el basszusgitárosunk, Chris. Alig 32 éves volt. Őt így visszük magunkkal és őrizzük meg a zenekarban. Ez a felirat a régi legénységnek is fel van varrva.

RS: Igen, olvastam a híreket. Őszinte részvétem... Fel tudjátok valahogy dolgozni az elvesztését? Akár zeneileg, akár munkában?

PJ: Eleinte annyira leblokkoltunk, hogy nem tudtuk, hogy lesz ez az egész turné. Le nem mondhattuk, már csak érte is meg kellett csinálnunk, a kihagyása fel se merült. Jani Zubkovs barátunk ugrott be, akivel néha jammeltünk helyette, és a turnén ő segít a merchpultnál is... de annyit gyakoroltunk vele, úgy összehangolódtunk, hogy azt hiszem, kijelenthetjük, személyében megtaláltuk Chris méltó utódját. A C M F című számunk pedig a tőle vett búcsúnk. Nincs benne basszus-sáv: az a hiány az ő helye a dalban.

RS: Nem furcsa melodikus hardcore zenekarokat kísérve játszani? Mi köti össze az ő zenei világukat a tiétekével?

PJ: Meglepő, milyen könnyedén illeszthető össze a zenéjük a miénkkel. A Defeaterrel kb. kölcsönösen nagy rajongói vagyunk egymás munkásságának, na meg mindkét banda központja Bostonban van, és imádjuk a városunkat – az együttműködés csak idő kérdése volt. A közönségről pedig egy rossz szó sem eshet! Hihetetlen lelkesek és elfogadóak. A mi elmélyültebb zenénk kiegészíti a Goodtime Boys és a Landscapes dalvilágait, mind erős érzelmekre hatunk, és így változatos lesz a show, mire véget ér, átmozgat odabent... Mivel a rajongóknak is egész új ez a felállás, nincsenek határozott elvárásaik, és meg lehet lepni őket. A közhiedelemmel ellentétben pedig nagyon nyitottak ránk is!

RS: Volt már úgy, hogy teljesen belelovaltátok magatokat a showba? Amit játszotok, úgy fest, nagy figyelmet és átszellemültséget követel, mégis, van egy éteri minősége... Ma is várhatunk valami totális elszállást?

PJ: Haver, mi folyamatosan. Annyira persze soha nem szállunk el, hogy ne tudnánk folytatni a dalt. :)

RS: Magyarországról vannak már emlékeitek, vagy ma készültök szerezni pár nagyot?

PJ: 2008-ban és 2012-ben a marionette ID-val játszottunk nálatok az Avalonban. Kisebb buli volt, mint ez, de nem kevésbé csodálatos. Igazi kellemes meglepetésként ért, hogy ilyen szintű és erejű zenét csináló bandák vannak az országotokban, mint ők!

RS: Sajnos a marionette ID tavaly év elején feloszlott... De a tagok továbbmentek a Rosa Parksba és a Képzelt Városba játszani.

PJ: Ezt szomorúan hallom... de várj! Hogy mondod? Kheip...-zed...?

RS: Képzelt Város! Hallottál már róluk?

PJ: Naná, csak a nevükbe mindig elbotlik a nyelvem! (nevet) Ők egy egészen kivételes banda, követem is őket, és nagyon szeretem, amit csinálnak. És igen, ha még nem világos, imádunk, imádunk nálatok játszani!

(Az alakulat közepén a trónon a riporter röhög.)

RS: Mindezek után még mire számíthatunk 2014-ben tőletek? Zajra, gyászra, megújulásra?

PJ: Egyre nehezebb egy ekkora út után improvizálni. Mindig új részét írjuk meg a saját zenei térképünknek, és új és új dalvilágokat falunk fel és építünk be a miénkbe... Aztán hogy ezekre építve mit ígérhetünk? Hát, most, hogy aztán sokezermiljárd euróval kitömve hazaállítunk, tuti inkább döglünk otthon és veszünk egy rakatnyi kütyüt és játékot! (nevet) Hát, mit ígérhetnénk még? Még több instrumentális horrort és gyönyört, természetesen.

~

Annak rendje s módja szerint ezután bevették a színpadot a legények. Félsötét volt, sok vörös és türkiz háttérfény, az albumokon hallott torzítás duplája, tempók másfélszerese, és egy fülön át jövő orgazmus. Egyáltalán nem foglalkoztak velünk, közönséggel, de segítettek abban, hogy mi is befelé tudjunk figyelni... A show végén szinte transzban lengedeztek, ugráltak lassan, és egy epikus 10 perces blokk végén szétszedték, kiosztották, és alkatrészenként, tökéletes összhangban verték a dobszettet, egy végtelenbe reverbelt utolsó gitárhangra. Amikor a dal véget ért, valami bennünk is. Megértettem, miért tartják őket sokan a világ legnagyobb post-rock bandájának - legalábbis, minden tisztelettel a God is an Astronaut felé, sokkal mélyebb és mennyeibb élményt nyújtottak pl. náluk. És azért, hogy egy ilyen zenekar ennyiért még el-ellátogat hozzánk, igazán csak hálásak lehetünk.

~

by Nemesúr (/Nemes Márk)
a riportfotókat lőtte Esti Kornél (/Varga Zsombor)