Idén úgy tűnik korábban jött a télapó, és bár nem gondoltam volna, hogy a Converge tömi meg a csizmámat, arra végképp nem számítottam, hogy Chelsea Wolf lesz télanyó.

Egyszer volt, hol nem volt... az egyszeri magyar ámbörnek pénze, kedve, kifogása menni, vagy nem menni az "alulról szerveződő" (értsd: kultúrmissziós tudattal, nem a vurstlit falig rakás, hanem valami tematika, zenei irány, urmabocsá értékrend mentén összeálló) fesztiválokra.

Még én is így álltam ezzel. Mikor pénz volt, idő nem, mikor idő, meg pénz nem. És ez a sztori itt véget is érhetne, HA nem kacsintgatnék oly régóta összefele már majd' 2 éve ezzel a szép külhoni leánnyal. Aztán amikor Malomka meghívott magához, gondoltam, utánanézek, mi ez a nagy bazseva a Délvidéken...

A hegyekkel az a baj, hogy nem tudja az ember, hogy álljon hozzájuk. Tervezzen útvonalat? Szerezzen szakértői, túlélő- és mászóeszközöket? Tanulmányozzon más hegyeket? Készítse fel magát rájuk, keressen más tudatállapotot, ami szellemileg alkalmassá teszi őt a feladata felmérésére és netán elvégzésére? Vagy már el is cseszte, túlgondolta, ahelyett, hogy végre-valahára mászni kezdene?

Egyáltalán nem véletlen, ha egy ilyen élethelyzetben találunk rá erre a lemezre - vagy vice versa, ha ez a lemez ezekre a kérdésekre segít reflektálnunk. Rohadt régóta ülök rajta, és legalább 6-7x meghallgattam már, mire egyáltalán észrevettem, hogy már ennyiszer. Hogy én is vesztegelek a lábánál, pedig már az utolsó karcig ismerem. Talán nem véletlenül. Sok feladat csak épp olyan nehéz, amennyire azzá tesszük magunknak, lett légyen szó egy elsőre pofonegyszerűnek tűnő kritika, vagy első blikkre tök simának festő posztmetál-album megírásáról... meghallgatásáról... megemésztéséről. Szóval fejjel neki, aztán majd csak megbirkózunk vele valahogy, ha bízunk a képességeinkben meg a mélynyomókban, a csúcson majd ráérünk levonni a következtetést.

Amiből van dögivel. A HEGY nevéhez illően egyértelműen kimagaslik az európai poszt-geofrámiából. De ez csak akkor tűnik fel (és igazán értékesnek), ha tényleg nekiveselkedünk, és a végére érve - jó közhelyesen - nem is a hegy külső-belső tájait győztük le, hanem valamilyen értelemben saját magunkat... Pl. azon prekoncepciónkat, hogy végig tudunk-e ülni manapság, akár teljesen, akár fél füllel figyelve egy ekkora súlyú és 50 perces lemezt, vagy azt, hogy lehet-e még a poszt- és nem-poszt műfajokat tényleg új és tényleg érdemes módon kombinálni. Vagy valami sokkal személyesebbet, hacsak nem... Áh, dehogy. Neki se állunk. Csak nézegetjük azt a kurva ösvényt, köldökünket, avagy a PLAY gombot, kinek mi, egyre zrikáltabban, aztán... Aztán később, észre se véve, hogy felértünk, már minden világosan látszik, és nem akaródzik elindulni visszafelé, a silány, egyenletes talajra. 

A 80 Miles Out & 6 Feet Under pontosan ezt az érzést nyújtja. Messze mindentől és kellő, épp elföldelési mélységben ahhoz, hogy a felszíni fény még leérjen hozzánk.

Az, hogy Pozvakowski, még a teljesen szűz füleknek is kell mondjon valamit. Valami szovjet szakemberes, rideg precizitást egy letűnt korból. Gyárak szelíd háttérzaját, szalagok siklását, tárcsák kattogását. Tökéletesen ragadták meg a névvel a világot, amit létre akartak hozni... és amitől az iterumon jobban eltávolodtak, mint remélni mertem. Még a tőlük szokatlanul szecessziós-viktoriánus borító is erre, a karton pedig nyersességre, pőreségre utal.

A 6. lemezén a Pozvakowski csak bemutatkozásukkor látott tömörségre szorítkozott, de minden eddiginél sivárabban, mégis diszkrét monumentalitással csendülnek fel. Az iterum egy rendkívül összeszedett album, de az "átgondolt" jelzőt nem mondhatjuk rá, és ez itt bók: a határok nem is olyan világosak, a váltások jól előkészítettek, a monotónia nem válik unalmassá és többé nem rendező elem, és mégis, minden egyes résztvevőnek van tere sikálni, sivítani, gerjeszteni, roncsolni, egy szóval: zajt csinálni. Mert ebben a hazai színtéren utánozhatatlanok, és szerintem a globálisban is figyelemreméltóak... Az iterum pedig nem csak kitűzött programjának lekövetésében csúcsteljesítmény.

A pigeoncoma. pici, fura és öncélú. Ahogy ebből sejthető továbbá: más, mint a többi pici / fura / öncélú zenekar hazánkban. A többi pici, fura és öncélú zenekarral ellentétben ugyanis nem azzal akarja eladni magát, hogy pici, fura és öncélú. Igazából még abban sem vagyok biztos, hogy el akarja adni magát - habár engem megvettek kilóra.

A szép emlékű marionette ID 75%-a, Rosa Parksos és Képzelt Városos elfoglaltságaik mellett, új, de talán minden eddiginél nyersebb és saját hangon csendülnek fel. Nem ritkán. Az e cikk előtti 2 hónapban már a Shell Beach-el, a Camp Koalával és a Pozvakowskival is megmozgatták a fedélzeteket, ami műsorok után kimondható:

Fiúk és lányok: a magyar emo végre maradéktalanul, valóban megérkezett!

A posztmodern és elszállós zenék kedvelőinek ez az esztendő még sokáig fog élni az emlékezetében... Annyira sok buli van hátra csak ebben a hónapban, hogy még mi sem tértünk magunkhoz, alig győzünk felváltva járni és írni róluk. Most viszont úgy gondoltuk, kedveskedünk Nektek egy kis naptárazással... Íme a hó előrelátható része post-mindenségileg!

Szeptember 6.-án a Gozsdu Manó - mondhatni, se szó, se beszéd, mert hogy előző nap szereztem tudomást a buliről, az is ritka - 3 nem akármilyen zenekart vett újra óvó, vidéki rockpincéket a belvárosi stíl limitált pólójába öltöztető kacsóiba. A Nagy Tengeren túlról hozzánk először érkező, tehetséges, fiatal Vasudeva és az oly ritkán daloló hazai post-pacsirta Shell Beach kísérték a Tides Of Mant, ami legalább akkorát robbant debütáló lemezével nem is oly rég a nemzetközi post-rock undergroundba, mint a mi hallójáratainkba - régen, nagyon régen volt, hogy ilyen frissítően és felforgatóan hatott rám egy show, ami mindennek ellenére megőrizte egy underground rockbuli minden báját.

Hétfőn, megérkezve a Hajóra, a várt tömeg fogadott. Sima liba, sold out közeli állapot. Tudtam, hogy tele lesz, imádjátok a minőségi zenét! A God Is An Astronaut pedig nem árul zsákbamacskát, sokat látott, rutinos banda, tudják mi kell a népnek, és erre nálunk van is kereslet. Tavaly az Arenában, Bécsvárosban ugyanezen turné keretében erős félház volt, lagymatag hangulattal. Itt mindkét Düreres bulin együtt élt a zenekar, és a közönség, folyt a veríték, lüktetett az egész, ezúttal sem volt másként.

Kedden megérkezve a Tarfikba este 21:45-kor, csak pár picsarészeg szervező fogadja a brigádot, zene semmi, közönség zéró! Rögtön tudtuk, hogy ez fasza buli lesz! Az egész este olyan, mint ha félálomban történt volna. A hely, a körülmények, az állapotunk, és a külvilág állapota mind azt vetítette elő, hogy ezt az estét nem lehet elrontani!

A Dürer Kertben január 29.-én 3 meredeken felfelé ívelő karrierű, formabontó melodikus hardcore-zenekart, a brit Goodtime Boyst és Landscapest, valamint földijeiket, a Defeatert kísérte a post-rock műfaj egyik legnagyobbja, a CASPIAN. Miután Defeateréket kifaggattuk, a "bostoni óriást", Philippet ültettük a kérdezettek szent helyeként szolgáló megrogyott fotelbe, de az egész alakulat egyre kedélyesebben közbe-közbeszólt... Ahogy haladtunk, a kérdésekből sztorik, az igen-nemekből mély munkaelvek és meggyőződések lettek, míg csaknem egymást locsoltuk a naivan reájuk hagyott sörrel... Aztán elmentek csodát tenni a színpadon. A világ egyik leglágyabb zenekara nyilatkozik.

Pécs lerúgott falú, törmelékes pincéiben egy nagyon szűk kis közösség évek óta megtesz mindent azért, hogy a környéken (és a mélyundergroundban) nomádkodó külföldi bandák mikrofont és pár maréknyi lelkes embert kapjanak, és egy-egy órát a világra üvölteni intelmeiket, fájdalmaikat, vallomásaikat. Szerencsém volt jópár ilyen bulin ott lenni – és eme kis kör egyik magva a Black Hourglass legénysége is. Akik most, ezzel az anyaggal kezdtek el valami olyasmit, amivel minden vendégüket überelték, és ami alig elképzelhető ma, Magyarországon: közel világszínvonalú screamót csinálni, a saját hangjukon, és a saját (magyar!) nyelvükön. 2013 utolsó nagy meglepetése lett ez az átütő erejű album. Véssétek be a nevet, mert ők négyen olyasmit hozhatnak a hazai undergroundba, ami már nagyon, nagyon régen volt, és amire az már igazán megérett. Fordulópontot.

A Képzelt Város megcsinálja a hazai underground bandák álmát. 4 éven belül a 3. nagylemezük jelenik meg, nemzetközi hírük keltik s éltetik a legzugabb blogoktól a legkifinomultabb zenei ínyencekig, mint egyedülálló post-rock egzotikum, egy rétegműfajnak tartott zenét széles tömegekkel szerettetnek meg, koncerteznek, hatnak, alkotnak, gyarapítanak és gyarapodnak; mindezt magyarul és magyar földön.

Először látogatott hazánkba a modern post-rock svéd zászlóshajója, az EF, a fennállása 10. évét és új, fél-szimfonikus albumukat, a Ceremoniest ünneplő világ körüli turné keretében. A Rosa Parks és a Képzelt Város után feltették ez estre a torzított hanghullámokból szőtt koronát az A38 hajón október legvégén. Emanuel és Tomas (a basszusok, valamint az ének és az egyik gitár felelőse) lerántják a leplet arról, hogy post-rocksztárnak lenni se fenékig tejfel, és hogy miként alkosson sikeresen egy kontinens-szerte elszórt tagokból álló zenekar?