A legendás black metal horda legfrissebb albuma a hét évvel ezelőtti Ordo ad Chao utódjaként jött ki idén nyáron. Ahogy megszokhattuk, a saját műfaji kereteiken belül ismét megújultak. A 2007-es album mocsárhangzása után sikerült újra megtalálni a megfelelő arányokat, emellett talán a számok is könnyebben emészthetőek lettek... ha egyáltalán ezt mondhatjuk egy ilyen zenekarnál.
A Mayhem nevű intézmény meglehetősen sötét és eseménydús története külön megérne egy (fekete) misét, de most ezt mellőzném. Fontos változás viszont a gitáros Blasphemer kilépése, aki az 1995-ös kvázi újraalakulás óta 2008-ig volt tagja a bandának. A helyére két másik bárdista került, akik még az album felvétele előtt lecserélődtek. Ilyen előzmények mellett felmerülhetett, hogy esetleg az új album nem lesz elég erős, vagy a gitárok nem hozzák majd a várt színvonalat. Aki erre gondolt, nagyot tévedett.
Csihar mester elmondása szerint a szövegeire hatással voltak az ’50-es évek képregényei, illetve a különböző pszichológiai kísérletek. Az biztos, hogy egy nagyon feldúlt, sötét, borult, zaklatott albumot szabadítottak a világra. De nézzük meg részletesebben is a dolgokat.
A Watcher egy igazi Mayhemes nyitás, amikor beindul a darálás, mindenki sejtheti, hogy egy cseppet sem finomodtak az előző album óta. A leállás a középrészben kimondottan jólesik a kezdeti sokk után. Az első kiszivárogtatott, dalszöveges videót is kapott Psywar minden bizonnyal a Mayhem újkori „slágere”. Nem kell megijedni, senki ne várjon nagy ívű hiperdallamos refréneket, mire épp túltennénk magunkat az egyszerű, de mégis kegyetlen kezdésen, olyan leállást kapunk az arcunkba, hogy csak pislog az ember fia. Csihar itt mindent kihoz, amit csak lehet a hangszálaiból: hörög, károg, morog.
A Trinityvel ha lehet, még gyorsabb sebességre kapcsolnak. A verzetéma szinte addiktív, beleássa magát az agyba. A folyamatos „Hail!” tovább emeli a sötét hangulatot, amit ez az album eleve ránk zúdít. Szinte nyomaszt, majdnem hogy átmossa az elmét. A Pandaemon szaggatott kezdése és darálása viszi tovább az eddig megszokottakat. Nem túl kiemelkedő, de masszív és gyors szerzemény, Hellhammer rászolgál a nevére. A Milab visszavesz a tempóból, egy igazi középtempós Mayhem szám, rájuk jellemző kakofón gitárokkal, Csihar halálhörgéseivel. Itt talán előjön a két gitár előnye, amíg az egyik hozza a hátborzongató dallamokat, a másik folyamatosan dohog a háttérben. A kezdés alatti basszusfutam mindenképp jó ötlet volt – legalább elfelejtem az első pár hangot, amit azóta sem értek, hogy először meghallottam.
A VI. Sec. az előző szám hangulatát viszi tovább, ha lehet, még tovább lassul... a középrészig, ahol újra feltekernek mindent. Csihar érdekes akcentusa még komorabbá teszi az egészet. A Throne of Time a kvázi címadó dal, ebben hangzik el az „Esoteric Warfare” kifejezés. Nem rossz szám, gyorsabb az előzőeknél, de ennyi dara után már kevésbé emelkedik ki. Talán ez után a szám után kezd már leülni maga az album is. A Corpse of Care is a lassabb vonalat viszi. A Posthuman egy újabb gyors szám, de nekem itt már kezd kicsit fárasztó lenni a dolog. Ugyanazok az elemek jelennek meg, mint eddig, csak más tempóban és arányban. Nem azt mondom, hogy nem minőségi szerzemények, de nagyon rá tudnak telepedni az óvatlan zenehallgatóra. Az Aion Suntelia még utoljára lehúz az őrület poklába, majd végül csend...
Összességében a Mayhem ismét egy súlyos albumot rakott össze, az egész olyan, mint egy agymosás és egy horrorfilm keveréke, ami után akár hosszú percekig is nézhetünk magunk elé, hogy mi is történt az elmúlt háromnegyed órában. Kezdőknek és gyenge lelkivilággal ellátott óvatlan hallgatóknak nem ajánlott!
