Mióta lerakta a piát és a drogokat (na meg a raszta-buszsofőr dizájnon is túltett), Devin Townsend átlagban számolva is évente hozott ki albumokat. A „kezdeti” Ki/Addicted! (2009) és Ghost/Deconstruction (2011) négyes után 2012-ben az Epiclouddal kényszerítette zenészek sorát a karrierjük felhagyására, idén Ché Aimee Dorvallal közösen kihozta a kicsit Ki/Ghost szerű keverék Casualties of Cool sideproject szintén zseniális albumát, miközben egy-két DVD is kikalandozott a Mester kezei közül. Vajon kezdenek-e megjelenni a tempó miatti kiégés jelei, vagy továbbra is hozza a szinte tökéletest?
Nem kellett sokat várni a válaszra, itt van az újabb adag, ráadásul duplalemez formátumban. Nem igaz, hogy ez az ember ennyire nem tud leállni! Nem egyszerű csomaggal van dolgunk, hiszen az első korong egy újabb elszállósabb hangulatú dolog, a Sky Blue, a másik korongon pedig nem más, mint az utóbbi idők legőrültebb, legjobb, legzseniálisabb konceptalbumának, a 2007-es Ziltoid the Omniscientnek a folytatása csücsül a fanatikusok nem kis örömére.
Már többször ellőtt közhely, hogy Devin Townsendnél az a bizonyos örültet és zsenit elválasztó hajszál vagy kihullott, vagy elég vékony. Az viszont teljesen biztos, hogy ez az ember nem hétköznapi! Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen mennyiségű dallal tud előállni úgy, hogy a szintet végig tartani tudja, ráadásul a prog/death vonaltól az ambient zenéig mindenfelé elkalandozik. Talán érezni lehet, hogy az elfogultság beszél belőlem, de a két lemez 23 nótájának jó részében nem igazán találok kivetnivalót! Sőt, néhány esetben az állam egyenesen a földet verdesi.
Az első korong, a Sky Blue a Rejoice képében egy elszállós/döngölős nótával nyit, persze csak a finomabb fajtából, kb. úgy, mint ahogy az Addicted!-en megszokhattuk. Hozza azt, amit elvárunk egy lazább Devin Townsend számtól. A Fallout ezt a vonalat viszi tovább, szinte összemosódik a két agymenés, viszont az a refrén! Anneke van Giersbergen szinte már egybeolvadt az utóbbi időben a Mester nevével, legalábbis az albumokon sorra hozza az egyedi, angyali hangját, dallamait. De ami ezután jön! A Midnight Sun volt az első, amikor igazán leblokkoltam. Leginkább a korai Devin Townsend lemezekre hasonlít, az onnan megszokott „wall of sound” most a lebegősebb formában jelenik meg, az egész szám passzol a címéhez, nagyon éteri! A New Reign egy kevésbé eltalált, de még mindig jó szerzemény, ami után az Universal Flame vidám dallamai egyenesen jólesnek! Devin és Anekke váltva duetteznek, a refrén meg szinte robban! A Warrior megint egy kevésbé eltalált iromány, a címadó megint egy ötletesebb szám lett. Úgy néz ki, itt az albumon ez a tendencia lett az iránymutató...
Az másik igazán komoly meglepetést a Silent Militia hozta. Az előbb említett egy jobb/egy kevésbé eltalált sormintát igazából csak ez töri meg, de azt viszont úgy, ahogy illik! Valószínűleg a kanadai zenebohóc az utóbbi időben meghallgathatott egy-két albumot német nyelvterületről is, mert a főriff és a szintiszőnyeg akaratlanul is egy Herzeleid/Sehnsucht korszakos Rammstein nótára emlékeztet természetesen némi Devin beütéssel. Ötletes! Akárcsak a Rain City, a leghosszabb nóta a korongon. Az a refréndallam olyan borús (nomen est omen), amit nem igazán várunk egy DTP lemezen, de mégis nagyon idepasszol, a zongorás verzék/leállások nagyon jól oldják az egészet. Kár hogy a szám legalább harmada csak kicsengés... Értem én, hogy művészet, de túl sokáig van húzva. Feleennyi is talán elég lett volna. Ebből bontakozik ki a Forever zongorás/énekes közjátéka. Nem sok vizet zavar, de mondhatni elfér. A Before We Die viszont megint egy jobb, félig földöntúli téma, a refrén megint nagyon el lett találva. Azt viszont sajnálom, hogy ennek is majd’ a fele csak ugyanolyan ambientes lebegés, mint a Rain City után. Mehetett volna mind a kettő külön trackre is, akárhogy szereti ezeket a Mester. A csendet ezúttal is egy (felesleges) szösszenet töri meg, illetve zárja le az albumot. De ez már tényleg a „minek?” kategória. Nem rossz lemez, de egy-két számot még érlelhetett volna Townsend úr a boszorkánykonyháján.
Na, persze a Devin Townsend fanatikusok nagy részét nem is az első (ki tudja, hogy most melyik milyen számozású) lemez érdekelte jobban, hanem sokak kedvenc kávéfüggő űrlényének, Ziloid történetének folytatása. Már 2009 óta készült, nem lett elkapkodva, de egy ilyen kaliberű munkát talán bűn is lenne félvállról kezelni. Jót is tett neki a rászánt idő! Ami megmaradt az előző részből is: a hibbantság és a hosszú, komplex szerkezetek.
Ha a Z2 egy kvázi főcímzene, akkor a From Sleep Awake meg egy afféle szeplőbemutatás, amit a Ziltoidian Empire sodrása visz tovább abban a kattantsági szintben, amit elvárhatunk az előző rész után: furcsa váltások, pukihang, minden játszik. Az egész albumot a narrációk viszik tovább, de megjelenik egy olyan verzió is, ami ezeket az átkötéseket nem fogja tartalmazni. A War Princesst inkább Dominique Lenore Persi, Stolen Babies frontasszony éneke uralja, aki természetesen „alakítja” is a karaktert. Furcsa is lenne egy női szereplő Devin hangjával, de még azt is kinézném belőle. A Deathray az elsőként bemutatott szám, sokan fenn is akadtak rajta, de megnyugtatásként: ez a legegyszerűbb nóta a történetben.
A March of Poozers is telitalálat, igazi menetelős nóta, nem lehet nem szeretni. Természetesen megjelenik az első rész hőse, Captain Spectacular is. A Wandering Eye egy nem normális, de sztoriügyileg fontos átvezető az Earth-höz, ami zeneileg talán ez a legkevésbé erős szám ezen a korongon. A Ziltoid Goes Home egy újabb eresztés a grandiózusabb, egyben agresszívebb szerzemények közül, legutóbb a Deconstructionön találkozhattunk ilyen súllyal, a féltáv utáni váltás pedig hozza megint a lebegős témákat, de természetesen a keményebb fajtából. A Through the Wormhole a Wandering Eye „ikertesvére”, hibbant és... micsoda fordulat! Nem is egy! Függöny le, jön a végefőcím, a Dimension Z. Most már valaki tényleg befektethetne egy kis pénz és megfilmesíthetnék a két Ziltoidos albumot, mert bűn lenne egy ilyen ziccert kihagyni! És a végén az egyik legtöbbet sejttető és legidegesítőbb mondat, ami megint őrületbe fogja kergetni a rajongókat: „To be continued...?”
Most minden fanatikusságom ellenére kicsit szőrösszívű leszek, a Sky Blue a brutálisan kiemelkedő részek mellett sajnos nagyon sok üresjáratot tartalmaz, nem ugrotta meg az Epicloud szintjét. Legalábbis nálam nem. Persze más zenészek minden felesleges szervüket eladnák, hogy egy ilyen dalcsokrot hozzanak össze, viszont itt már nagyon erős a devini dalmezőny. A Dark Matters viszont szinte tökéletes, hozza az előző rész szintjét, talán meg is ugorja azt, érezni a belefektetett időt és energiát! Alapmű! Az összkép pedig egy izmos dupla album, kinek milyen hangulata van, lehet válogatni.
Egy ideig biztos nem lesz folytatás, mivel a lemezbemutató turné után Devin Townsend elmondása szerint kis időig takaréklángra állítja magát. A pihenés jót fog tenni neki, mert ha nem is vészesen, de kezdenek megjelenni a kiégés jelei. Inkább jöjjön a következő album 2-3 év múlva, de az tépje le mindenki arcát!
Aki pedig a közeljövőben el akarja csípni Devin Townsendet és csapatát, az március 12-én megteheti a Periphery és a Shining társaságában a Hajón. Ínyenc proggereknek mindenképp kötelező! Aki meg nem lesz ott, magára vessen!
