Az egykori Őrült professzor manapság már legfeljebb a mindenkori önmagához viszonyítva tekinthető őrültnek. Szó sincs arról, hogy HevyDevy beleszürkült volna a kortárs progresszív(nek csúfolt) rock/metal színtérbe; nem a kanadai mágus változott, hanem az évtizedek során mi, hallgatók akklimatizálódtunk Devin Townsend sajátos világához, melynek territóriuma régóta jól ismert.

Azon belül azonban a professzor szabadon kóborol, néha az egyik, néha a másik véglet irányába, sőt voltaképpen nehéz is megmondani, hogy mégis hány sarokpontja van ennek a bizonyos privát területnek… A devini extremitások pedig olykor nemcsak lemezenként, hanem dalonként is szembejönnek az emberrel. A széles zenei paletta ellenére emberünknek megvan a saját hangja, hangzása, alkosson bár az ambienthez közelítve, vagy az extrém metal vonalon, a végeredmény mindig devin townsendes lesz. És szerintem ez a lényeg.

Ennek ellenére be kell valljam, hogy a komplett életműből hozzám az olyan tágas szerzemények állnak igazán közel, mint a legutóbbi Lightwork lemez Equinox-Call of the Void dalpárosa. Természetesen Devin ezúttal sem a hallgatói preferenciákhoz igazodva komponált, elkészítve a harmadik legrövidebb lemezét. A PoweNerd a maga szűk háromnegyed órájával egyeseknek – elsősorban az elsőbálozóknak – így is kevesebb kapaszkodót fog kínálni, mint bizonyos pályatársak közel másfélórásra hizlalt lemezei.

Hogy mégis a halmazoknál maradjunk, Travis Smith önmagához képest minimalista borítója egy változatos kortárs prog. metal lemezt rejt. Mondanom sem kell, hogy a stúdióban, avagy az online térben most is akadtak vendégek. Közülük egy magamfajtának csak a nyitó-címadó darabban vokalizáló Hatebreed frontember Jamey Jasta és a Joe Satriani zenekarában rendszeresen előforduló Mark Keneally billentyűs neve mond(hat) valamit. A többiek egy része a Devin-komplettistáknak korábbi Townsend lemezek révén akár még ismerős is lehet… Engedtessék meg, hogy ne soroljam fel az összes további nevet, mivel az érintetteknek a statiszta szerepkörben merül ki a közreműködésük.

A Jamey Jasta vokáljaival is feldíszített címadó gyorsan be is rántja az embert a Devin-univerzumba. Kb. egy modern metal darabbal állunk szemben, sokrétű énektémákkal, enyhe progresszivitással, jelzés értékű thrashes tempókkal. Az újfent dúsan vokálozott Falling Apart első fele elhozza azt a bizonyos terebélyes, de még véletlenül sem dagályos hangképet. Árad, terül, és végül kitölti a teret. Részemről perfekt darab. A Knuckledragger a kissé hibbant, de szerencsére csak jelzésértékű robothangokkal és mondóka-szerű témáival a 2024-es Devin-féle felhozatalt tekintve az absztraktabb szerzemények halmazához húz. A hozzám legközelebb álló Gratitude a már emlegetett Equinox-Call of the Void szerű lebegés. Zéró újdonság, elbűvölő hangulat. A Dreams of Light közjátéka után beköszönő Ubelia hasonló szellemben, csak bensőségesebb formában folytatja a zenei tájképfestészetet. A Jainism témáiban, ha két-három réteget lehámozok róluk, valahol mélyen hallok egy kis synthwave-et is. A Younger Lover meg egy közönséges lírázástól ugyan több, de nem sokkal. Megvan a maga hangulati íve, de túl szimpla, sőt, teljességgel kiszámítható. A szellőssége ellenére is a hallgató vállaira telepedő Glacier azonban a helyére billenti a mérleg nyelvét. Ha már a tizenegyből kilenc dalt is a nevén neveztem, ne maradjon ki a záró Goodbye-Ruby Quaker kettős sem! Az előbbi a PowerNerd talán legsokszínűbb fejezete, rengeteg apró, felfedezni való momentummal, a hangulatában a ’60-as évek folk rockját is megidéző utóbbi meg inkább csak bónusz; jellegéből adódóan nem sok köze van a törzsanyaghoz.

Tudom, hogy hülyén, de minimum semmitmondóan hangzik, mégis az a helyzet, hogy emberünk manapság is devin townsendi magasságokban alkot. Az aktualitásokhoz mérve az eredmény a jelen formájában továbbra is maximális teljesítmény, régi „ismerős”-ként azonban már nem tud meglepni a PowerNerd.