Ólomlábakon járt az idő, hiszen már július elején megtudtam, hogy az egymillió éve vágyott Graveyard végre igazán közel lesz hozzánk, így az öreg Isten se akadályozhatja meg, hogy végre lecsekkoljam a lemezről-lemezre gyengébb, de még így is csodás vintage bandát. Előzenekart nem is választhattak volna jobban, hiszen az ex-Hellacopters gitáros Nicke Andersson új brigádja, az ISE, akiket már volt szerencsém látni egy klubbulin tök egyedül, a lehető legjobb választásnak tűnt. Aztán jött a hír az időpont változással, így került egy nappal előrébb a koncert, és csatlakozott rá a Backyard Babies turnéjára.Ettől még ez egy Graveyard lemezbemutató turné volt, azonban a B.B. egészen biztosan sokat dobott a programon, hiszen sokak kedvence Dregen bandája. Én speciel a Total 13 után, főleg az élőben nyújtott lehangoló, gyalázatos produktumuk után szakítottam velük, de a Total 13 ettől még az egyik legnagyobb sweden r'n'r lemez ever!
A közös pont a három bandában, hogy mindegyikük friss lemezt turnéztatott. Az ISE a Honk Machine-t, a Graveyard az Innocence&Decadence-t, a B.B. pedig a ......, bocsi, de még rákeresni is lusta vagyok, annyira nem érdekel. Engem bosszantott a két turné találkozása, mert így ki tudja mennyivel több idő jutott volna az Imperialnak, ha nincs a Backyard közéjük ékelődve. A Let Me Throw My Life Away-jel csaptak a lecsóba, és már az első hangok totálisan telibe találtak. Sajnos nagyon untat az uccsó két ISE lemez, de élőben valami iszonyat eltűnnek a differenciák, teljesen mindegy miről játszottak éppen, annyira egyben vannak így négyen, és annyira feszesen, rutinosan, és csupa szívvel teszik a közönség elé, hogy azt nem lehet nem szeretni. Örömmel nyugtáztam, hogy Nicke ismét százszázalékos, a dobhártya problémáját sikerült kihevernie, így teljes pompájában lehetett élvezni az Uh Huh-t, a Down In The Bunker-t, a Dolf által prezentált Reptile Brain-t, amiben sikerült Dennis Lyxzéni mozgáskultúrával megidéznie egy másik nagy svéd uralkodót, vagy éppen a Deja Vu, ami az egyik legnagyobb kedvenc. Bárcsak több idő jutott volna nekik, annyira hallgattam volna még őket, de hiába Nicke az este legnagyobb ikonja, az ISE jelenleg itt tart. Pedig lemezkiadásokban a Graveyard előtt vannak, de mindezt fele annyi idő alatt tették, ami sajnos a minőség rovására is ment szerintem. Az viszont biztos, hogy bármikor tehetem, megnézem őket, mert ha lemezen nem is, élőben iszonyat süt a banda, Nicke Anderssont pedig nem lehet elégszer látni.
A Backyard Babies-zel kapcsolatban nem túl sokat tudok nyilatkozni. Megkapták az esélyt, kivártam egy Total 13-as nótát, ami a Mad Man volt, de a felénél bőgve rohantam ki. Színtelen, szagtalan, tökön rúgott rákendroll (Gézától lopva a hasonlatot), ami annak fényében érthetetlen, hogy ezt tudták egyszer hibátlanul hozni. Hol a dög, a mocsok, a füst, hol van a kibaszott szenvedély? Dregen egy übergroteszk Los Grumildos figura tökéletes mintájaként is szolgálhatna, viszont az tagadhatatlan, hogy a megmaradt rajongók nagyon hálásan fogadták a műsorukat, és senkitől nem hallottam negatív kritikát velük kapcsolatban, azonban egyikünket sem tudott meggyőzni, akik szkeptikusan álltunk ott vagy negyed órát....
Csak eljött az idő, hogy láthassam a Graveyardot. Sokat vártam rá, sosem jött össze eddig, de így utólag azt mondom, bárcsak 3-4 éve tehettem volna ezt! A Lights Out szerintem jóval átlagosabb, mint az első kettő, az új lemez szintén nem hagyott mély nyomokat, bár van rajta pár klasszik, azért a Hisingen Blues óta adósak egy azonos színvonalú albummal. Na jó, elég a nyavalygásból! A Magnetic Shunk/Hisingen Blues letaglózó nyitás, fülig érő szájjal vet szét az öröm. Aztán Endless Night, öröm a köbön! Aztán az est első balladája az Exit 97 képében, ami kicsit lenyugtatta a folyamatosan táncoló/pogózó/ugráló közönséget (!!!!!! Ausztriában hétfő este!!!!!!érti ezt valaki????). Seven Seven, An Industry of Murder, hibátlan! A dobhangzás pocsék. Pocsék volt egész este, kizárt, hogy a zenekarok nem tudnak jól behangosítani egy kibaszott dobszerkót! Az ISE-nél még dögös volt, de itt már bántóan soványan szólt. A gitárok sem úgy szóltak, ahogyan azt elképzeltem. Az Aréna nagyterme elég tágas, nagy a belmagassága, és a különböző pontjain egészen máshogy szól. Amit fent írtam, hogy 3-4 éve kellett volna őket látni, szóval akkor erre gondoltam. Kis klub, ezzel a hangzással mindent vitt volna. Itt viszont nem volt képes mindazt visszaadni, ami ebben a bandában benne van. És ezen a rengeteg, szám szerint hét, ballada sem segített, amit sikerült a programba suvasztani. 75 perc műsoridő, benne ennyi totális belassulás, főleg a közönség reakcióinak tükrében, egy iszonyatos félreértelmezése a szórakoztatásnak! Imádom az Uncomfortably Numb-ot, de mit kezdjek ezzel a rémrossz, óborzalom Too Much Is Not Enough-val? A ráadással együtt kapott 18 nóta mindenképpen süvegelendő, de a visszafogott színpadi jelenlétet és a gyenge hangzást nem volt képes ellensúlyozni a zenével együtt élő, lélegző színpadkép és fényorgia. Azért a végén csak sikerült egy kis emocionális kitörést kicsiholni magukból, és megdicsérték a hétfő estéhez képest valóban ultralelkes közönséget.
Csalódás volt? A fenét! Megérte? Hát hogy a fenébe ne érte volna meg? Akkor mégis mi a baj? Semmi baj sincsen! Illetve egy azért akad. Nicke Andersson és Dregen egy azon estén, egy teremben....dereng valami? Egy jó Soulseller??? Uraim??????? Naaaaaa?????
(A fotók nem a helyszínen készültek)
