A Karma To Burn szinte hazajár Magyarországra, amit a legkevésbé sem sajnálunk. Voltak még az eredeti felállással, duóban, most pedig új ritmusszekcióval. A Will Mecum vezette instrumentális stoner trióba –hála a magasságosnak- nem nehéz tehát belefutni, kihagyni meg egyáltalán nem érdemes.
Az valamelyest lelombozott, hogy a K2B elé három zenekar is odakerült, mert így borítékolható volt, hogy elhúzódik majd a koncert annyira, hogy az utolsó vonat által szabott időkeretbe bele fog férni egy egészséges adag frusztrált óra csekkolás. Főleg úgy, hogy ugyan a két magyar fellépő koncertje még jobban izgalomba hozott, mint az előzetes belehallgatás után megátalkodott tekerős, rakenrollos, improvizálós bluesnak ható Sons Of Morpheus. De haladjunk lépésről-lépsre.
A Red Swamp nyitotta a sort. A Tiszassippi számuk és videójukkal napi rendszerességgel szembe találkoztam a közel múltban. Bíztató volt az a dal, de a koncert közben megerősödött bennem az az érzés, hogy a magyar stoner-doom közeg még mindig előszeretettel lóg, és csócsál a Down keblein. Amúgy rendben van a zenéjük, dögös, tökös, elég lassú ahhoz, hogy derékból meglóbálja a derekát az ember, és van bennük potenciál, viszont még egy-két évnek el kell telnie, hogy úgy istenigazából meg találják a saját hangjukat.
A Buso Von Cobra már jó pár éve működik viszont, és ezzel a fórral éltek is ezen a bulin. Legalább vagy öt éve láttam őket utoljára, akkor egy tisztes, összeszedett banda képét mutatták. Ezen a koncerten viszont megleptek azzal, hogy milyen tágan kezelik a stílusokat. Persze ez is szigorúan a doom-sludge-stoner-metál mezsgyén, de azon nagyon jól egyensúlyozva.
A Sons Of Morpheust viszont nem nagyon vártam. Egy daluk meghallgatása a youtubeon, és arra jutottam, hogy ez bizony egy igen kellemetlen háromnegyed óra lesz. Predesztináltam koszos bluest, ízes-mázos szólókat, meg sipítozást, örömködést. Viszont nagyon oda tette magát az amerikai trió, és meglepően jó benyomást hagytak bennem. Súlyos volt, és az improvizálások sem voltak olyan porosak, mint azt előtte gondoltam volna. Meg kell emelnem a baseball kalapom előttük.
A fő attrakció végül fél tizenegy körül lépett a színpadra, a kezdésnél még a pult előtti várakozás volt a reszortom. Az óra bámulás meg itt csúcsosodott volna ki, de a Karma To Burn tett arról, hogy gyakorlatilag egyszer kelljen megnéznem az időt, az meg a számomra utolsó 34es sorszámú daluknál volt. A világ egy jobb hely lenne, ha mindenki legalább évente egyszer átélne olyan mennyiségű érzelem kirobbanást, mint amit egy Karma To Burn koncert képes okozni, megszüntetve teret és időt. Pedig volt bennem félsz, hogy képes-e az új felállás hozni a megszokott színvonalat.
Az Eric Clutter és Evan Devine alkotta ritmus szekció viszont vérprofi módon tolta le a bulit, a gitáros Will Mecum meg a megszokott önfeledt stílusában pakolta a jól megszokott stoner rock alapkövek gránit szilárd riffeit. A koncert maga best of jellegű volt, szinte minden albumot érintettek –amíg ott voltam- legnagyobb bemozdulások persze a Wild Wonderful Purgatory -20as széria-, Almost Heathen- 30as széria- vonalas számokra mentek, a Dürer kistermét megtöltő tömeg tekintetében.
Azt sajnálom, hogy ideje korán távoznom kelljen -habár a 34 nekem egy tökéletes zárása volt az estének- de a vonat nem vár, főleg nem a napi utolsó, mint ahogy a szürke, munkás hétfő sem. Ezeket a gondolatokat viszont jó időre feledtette a Karma To Burn idei szeánsza. Még mindig ugyan azt a széles mosollyal bólogató, önfeledt érzést tudja belőlem kiváltani egy koncertjük, mint amikor először láttam őket. Ezt az érzést meg nem lehet megunni.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
