Hát eljött a vég napja is végül. Azaz a sok mindent lezáró The End turné európai körmenetének első állomása, estéje, Budapesten. Mint tudjuk mindez pedig egy búcsú része volt. Az utolsó nagyszabású Black Sabbath turné. Amivel lezárul több mint négy évtized zenei munkássága. Legalábbis a kismillió magyar rajongó előtt biztosan. Hiszen a koncert telházasra sikeredett végül, kisebb társadalmi rendezvény méretűre duzzasztva a rockrajongást. Ugyanis úgy tűnik, hogy itt valóban nincs visszaút, tényleg abbahagyják. A koncert a Papp László Sportarénában zajlott le és hála az öreg Istennek Ozzy sem tűnt el, mint múltkor a felesége mellől, szóval ott állt a színpadon Tony és Geezer mellett, hogy meglehessen az a grandiózus show, amit ígértek és ami után a színpadról valóban eltűnik, eltűnnek majd legnagyobbjaink.
Emlékszem, mikor a Lemmy életéről készült dokumentumfilmben épp Ozzy az aki méltatja a Motörhead énekesét, hogy amaz valóban vasból van és sokkal jobban bírja még a rockot, mint ő. Mégis úgy esett, hogy Ozzy van még színpadon kettőjük közül, hogy búcsúztassa bandáját és ezzel valahol egy kort, korszakot is. Amelyik korszakban Ozzy előzékeny kijelentése szerint a Motörhead zenéjében született meg a metál. Persze Lemmy meg valószínűleg azt mondta volna, hogy az valóban akkor jött kelt életre, csak éppen a Black Sabbath húrjain. Mindenesetre az biztos, hogy a két legnagyobb hatású banda egyikét láthatta a magyar közönség június elsején, azaz tegnap a színpadon. Azt a bandát, ahol Geezer és Tony olyan dolgokat kezdtek el játszani húrjaikon a hetvenes évek hajnalán, amit előtte még nem játszott senki. Ozzy egyedi hangja mellett igazából ők akik igazán a Black Sabbath nevet jelentik.
Az előzenekar szerepét a Rival Sons töltötte be, és ha nehéz is volt rájuk figyelni az izgalommal, ami szerintem kicsit mindenkiben ott volt, meg a várakozásban a hosszú soroknál a büfékben és a két Brand Shop valamelyikében, sör, popcorn és turné póló után kajtatva, mindenesetre remek háttérzenét szolgáltattak tökéletes műsorukkal az óriás mozihoz, amiben meglett anyukák kísérték gyermeküket és férjüket, levágott ujjú bőrkesztyűben és ujjatlan koponyás pólókban.
A Black Sabbath pedig, ha már hipnotikus attrakciót ígért, hát nem is kezdhettek mással pontban kilenckor, mint a Black Sabbath című nótával, vagyis az első lemez nyitótételével. Súlyos temető riff 1970-ből, olyasmi, amit előttük nem játszott soha senki. Tony elől. A kivetítő közelről mutatja a nyakában a keresztet, Geezer a másik oldalon kicsit háttérben. Ozzy megérkezik, és a remek éneket kíséri a jellegzetes mozdulatsor, amit, ha egy legutolsó családi activity játékban valaki leutánozna, azonnal mindenki tudná, hogy Osbourne mester a megfejtés. Az énekes pedig a kétkedések ellenére nem okozott szerintem sem itt és sem máshol csalódást. A Fairies Wear Boots és az After Forever alatt sem csúszott el a hang, volt benne erő és nagyon arányosan szólat meg az egész. Aztán jött az Into The Void és a Snowblind, tökéletes riffjeikkel, ahol mind a kettőben elszórt Tony egy-egy remek gitárszólót. Persze, ezeket mindenki megjósolta, sejtve, hogy Ozzy hangja akkor tud pihenni kicsit, ha az elnyúlt szólók szépen kitöltik a show jó részét, de én egyáltalán nem éreztem, hogy ezek funkcionális részei lettek volna a koncertnek. Tony gitárjátéka épp annyira a Sabbath, mint Ozzy maga. Így abban a rosszindulatunk is benne van, ha azt gondoljuk, mindez csak a trükk része.
Én nem tudom volt - e trükk, meg rásegítők az énekre, de nem is szeretném tudni. A néhány hamis hangot leszámítva Ozzy hangja duzzadt az erőtől és nem fogyott el egyszer sem a 14 szám alatt. Szerintem. A zene viszont hibátlan volt. Az öregekhez képest ifjú titánnak számító dobos Tommy, kétszáz százalékos teljesítményt nyújtott, pontos volt, mint az atom óra. Geezer pedig, ha látszott is, hogy kevesebbet kér a rivalda fényből, ehhez természetesen sokat hozzá tudott tenni. A penge basszus szóló nyilván elvárható több, mint négy évtized zenélés után, de korántsem volt sablon, mint ahogy a Hands of Doom nyitó basszustémája sem, amit egy életben, legalább egyszer, de élőben hallani kell. Persze előtte elhangzott még a War Pigs, a Behind The Wall of Sleep és a N.I.B. Majd következett Tommy a hosszú, de remek dobszólóval. Na, de ennyi idősen ki nem pihen tíz percet egy közel két órás koncert alatt? Ami után Ozzy láthatólag frissebben is tért vissza, és amíg előtte a kontaktust a közönséggel kakukk hangok ismételtetése formájában vette fel például, addig a második etapban, még a vizet is beöntötte a népeknek a csinos felmosóvödörből, ami neki volt odakészítve. Sőt, míg elsőre csak néhány ugrás színezte a görnyedt hátú tapsoló mozgást, később a mester mégis csak át - átsuhant futva vagy kétszer is a színpadon. A bulit az Iron Man, Dirty Women, Children of the Grave és természetesen a Paranoid zárta. Hibátlanul. Ami pedig hiányérzetet okozott, hogy a Dirty Women alatt a pólók alól már nem repültek a csöcsök a színpad felé, de mondjuk ez még könnyen feldolgozható volt. Ez már nem a hetvenes évek, de új számot azért legalább egyet nyomhattak volna. Az utolsó lemez ugyanis simán megérdemelte volna ezt a tisztelet a zenekar és a mi részünkről is. Egy God is Dead azért hiányzott. De oké, volt egy óra negyven perc és talán ez a csúcs ami belefért. Bár mondom, én nem éreztem, hogy szenvedve ment volna ez le. Sőt, szerintem élt a színpad, és mikor Tony és Ozzy egyszer egyszer összemosolygott ott fent, abban azért sok minden benne volt. Egészen pontosan negyvenhét év. Jóban, rosszban és miegymás.
Igen, ez már nem a hetvenes évek. Ez jól lástzott a korábbról bevágott videóban a kivetitőn, ami alatt ott állt a mai zenekar, ennyi idősen, totyogva, lecövekelve és, mint Geezer, a háttérben kicsit magának játszva. De ettől ez még akkor is az a buli volt, ahol a keresztek ott figyeltek a húrok alatt, és kétség, ha volt, szerintem nem maradt. Ez ugyanolyan zenetörténelmi pillanat volt, mint valamelyik korábbi koncertjük a fénykorból. Valami akkor elkezdődött, és most valami véget ér. Lehet tippelgetni, hogy Ozzy mitől képes még színpadon lenni, vagy mikor esik le onnan, de az biztos, hogy ott van, és minden hibával együtt odaáll, jól nyomja. Ha pedig lemegy ez a turné, megint szegényebbek leszünk. Mert mondjunk még öt bandát, aki ezen a szinten mozognak és még nem kezdték el elcseszni? Mert ez a búcsú, nagyon nem volt elcseszve. És a maga nemében kihagyhatatlan volt, és valahogy úgy is örök élmény marad. Pedig még denevér fejet se haraptak le.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
(részben a 2014-es NovaRock fesztiválról)
