Ambivalens nyitány a merülés előtt
A Stam1na neve nem volt teljesen idegen számomra, tekintve, hogy 2017-ben a Skalmöld előtt pont a műsoruk végét még sikerült elcsípnem, bár ez rohadt kevés volt ahhoz, hogy bármilyen elvárással érkezzek a fellépésükre. Az 1996-ban(!!!) alakult zenekarról elsősorban azt érdemes tudni, hogy Finnhonban piszkosul nagyot megy. Bár az első nagylemezt csak közel egy évtizeddel a megalakulásuk után, pont idén 20 éve adták ki, azóta több aranylemezt és Grammy díjat is bezsebeltek már. Ehhez képest nyitányként színpadra állt egy, az este főműsorszámának totális ellenpontját jelentő vidámságdózis egy, a sztárságtól totálisan idegen megfelelési kényszerrel.
Az urak saját anyanyelvükön tolják - ez mondjuk nekem pont kifejezetten szimpatikus - és a zenéjükben amúgy nincs semmi világmegváltó, de ez esetükben inkább előny, mint hátrány. Bár magukat progresszív metal jelzővel aposztrofálják, tök felesleges címkézni az összképet…metal és kész, méghozzá közel három évtizednyi rutinnal, és egy ezzel erősen kontrasztos, de annál szimpatikusabb első turnés lelkesedéssel. A gitáros-énekes frontfickó Hyrde konkrétan rákérdezett a publikumtól, hogy ki hallott már róluk, majd totál belelkesedett, hogy kb. négy tucatnyi ember itt-ott feldobta a mancsát a közönségben, és nem sokkal később megjegyezte a jóindulattal is max 35%-os töltöttségű, kisebb sátras nézőtérre, hogy “ez életük legjobb estéje”...Őszintén remélem, hogy ez csupán egy indokolatlan, ám kedves túlzás volt. Mindenesetre ismét beigazolódott a többünk által gyakran emlegetett igazság: Megéri időben érkezni!
Az aranyhangú monstrum és egy melodikus dark-death metal alapkő
Van, aki az In Flames és a Dark Tranquillity jóvoltából mélyült el a melodikus death metal világában, számomra viszont a finn Before The Dawn 2003-as debütáló albuma, a My Darkness volt az igazi belépő, így nem meglepő módon rendesen rápörögtem az érkezésük hírére.
A zenekart a napjainkban leginkább a hozzánk is gyakran ellátogató Wolfheart lelkeként ismert Tuomas Saukkonen egyszemélyes projektént hívta életre a 90-es évek legvégén, ám az első album már zenekarként jelent meg. Hét kiváló nagylemez után, 2013-ban a zenekar a Wolfheart megszületésével jó időre jegelve lett, egészen a közelmúltig.
2023-ban, az amerikai The Voice tehetségkutatóban második helyezést elérő Paavo Laapottival a mikrofon mögött egy teljesen új felállással megjelent a mostani turné apropóját is jelentő, és igencsak jól sikerül Stormbringers album. De vajon élőben mennyire működik mindez? Mekkorát ütnek a régi dalok Tuomas orgánumával?
Kellemes meglepetés, hogy a közel egyórás setlist a szűk idősávhoz képest szinte teljes egészében keretezte a zenekar eddigi történetét, kellemetlen viszont, hogy élőben az egy szóló-, egy basszusgitár felosztás egy ilyen komplexen építkező zenében magával hozza a HD sávok kényszerű használatát, és ez bizony erősen ki is hallatszott. Tuomas mélyei végig nagyon erősek voltak, ám a karakterével mókásan ellentmondásosnak tűnő, már-már angyalinak ható dallamok viszonylag hamar elfáradtak. Mindent egybevéve a produkció működött, és számomra hatalmas élmény volt egy olyan zenekart látni a színpadon, akikről néhány évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy erről bizony lemaradtam.
Fény az alagútban
A Swallow The Sun esetében egyszerűen nem tudok nem elfogult lenni. Az idén 25 éves zenekar számomra a fájdalomból és reménytelenségből táplálkozó alkotás leghitelesebb és egyben leginspirálóbb entitása.
A zenekar lényegét egészen tavaly őszig egy viszonylag jól körülírható mély, sötét és mégis felemelő aura jellemezte, ám legutóbbi lemezük, a Shining egy egészen más utat nyitott meg, és bármennyire is ellentmondásosnak hat, ennyi sötétség után a fény felé fordulni sokszor fájdalmasabb, mint a már ismerős árnyak közt bolyongani. Az album az emberi létezés kettősségét, a létezés nehézségeit tárja fel a hallgató előtt, megmutatva a bennünk lakozó félelemet és melankóliát.
Bár a Shining 2025 márciusában elnyerte az év metállemeze díjat a finn Grammy-díjátadón (Emma-gaala), nagy plénum előtt mégis ez lett a zenekar eddigi legmegosztóbb megjelenése, és bevallom, a megjelenést követő első hallgatások alkalmával magam sem tudtam hová tenni a legutóbbi két nagylemez gyászfeldolgozása utáni, elsőre nagyon erősnek tűnő fordulatot…aztán megérkezett…és most élőben is.
Őszinte leszek, erős kétségeim voltak afelől, hogy a Shining dalai beilleszthetőek lesznek-e abba a mélyről építkező, felszabadító katarzisélménybe, amit személy szerint 2019-es megismerkedésünk óta időről időre megélni szeretnék a Swallow The Sun koncerteken, és arra, amit kaptam végképp nem számítottam. Az új dalok nemhogy beillenek az összképbe, hanem olyan új dimenziókat a nyitnak, amikre nem voltam felkészülve.
A váltakozó fényű led oszlopokkal támogatott minimális színpadkép bőven elegendő volt az élmény megteremtéséhez, és már a műsort indító új lemezes Innocence Was Long Forgotten / What I Have Become páros lemezminőségben szólalt meg, majd hirtelen ellenpontként berobbant az egyik személyes kedvencem a zenekar talán legmélyebb korszakából, a When a Shadow Is Forced Into the Light. Innentől minden létező kétségemet elengedtem, és kezdetét vette egy nem várt utazás, ami bármilyen terápiánál hatékonyabban tépkedi meg a lelki húrokat.
Tudtam, hogy fájni fog, hisz mindig fáj… Ezért megyek, és jókat röhögök magamban, mikor a “kívülállók” egy-egy ilyen esemény előtt jó szórakozást kívánnak. Talán a legmegfelelőbb lenne a “tanulságos utazást és épségben visszatérést”, de kár ezt magyarázni, amíg a másik nem élte át, mert ezt át kell élni, ahányszor csak lehet…
